KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/augusztus
KRÓNIKA
• Nemeskürty István: Ábel Péter halálára
• N. N.: Nemzeti Független Film- és Videofesztivál
FORGATÓKÖNYV
• Barabás Klára: Találkozik egy nővel (vagy kettővel) A szerkesztőség vendége: Jean-Claude Carrière

• Forgách András: A teremtő és a teremtett Mahábhárata
• Schubert Gusztáv: Szanszkrit apokalipszis Mahábhárata
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A rózsa teste Szerelmi ének
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tekintet, szemlencsével Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai 1992
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Bánat Sérelmek filmjei
• Simándi Júlia: Ki beszél itt jelen időben?
TELEVÍZÓ
• Nagy Gergely: Belemászni a színházba Az FMS videó-sorozatáról
MÉDIA
• Turcsányi Sándor: Állati gazdaság Reklámfesztiválok
• Balassa Péter: Ezentúl – ezen túl
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Légy haszontalan! Toto, a hős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Ramona
• Turcsányi Sándor: Az ideális gyanúsított
• Békés Pál: Téged egyedül
• Barotányi Zoltán: Gladiátor
• Békés Pál: Dupla dinamit
• Tamás Amaryllis: Az utolsó tánc
• Reményi József Tamás: Get back

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Zsugán István

Létay Vera

Az előző számban még az utolsó interjú. Nehéz leírni: az utolsó. L’ultima intervista. Mert Zsugán, „azsugán”, Signor Zsugán, nemcsak megbecsült cikkírónk volt a távoli körből, de ősrégi barátunk, szövetséges, szinte testvér, akivel az örökös viták ellenére mindig tudott volt az összetartozás érzése.

Égő szemű, vékony fiúként került az Esti Hírlap-tól a szerkesztőségbe, már akkor teljes újságírói fegyverzetben. Később együtt találtuk ki, együtt készítettük a megváltozott formátumú, havonta megjelenő Filmvilágot, játékunkat, szenvedélyünket. Mindenhez értett, a lap-maketthez, a szerkesztéshez, a tördeléshez („amikor a tepsibe még magam szedtem ki az ólmot”, stb.). Az igényességet nem csak értelmével, de egész idegrendszerével élte át. Évekig emlegettük a bizarr jelenetet, amikor egy pongyolán megírt, a magyar nyelvet barbárul mészárló cikk kéziratát ledobta a földre és megtaposta. Ez a kultikus tánc a legyőzött ellenség, a henye ostobaság fölött, egész életének jelképe lett.

Írt kitűnő kritikákat is, megvesztegethetetlen ízléssel. Igazi műfaja azonban a kérdés-felelet játék, a lényegig hatoló, a gondolatot a születés folyamatában megjelenítő interjú volt. Nincs is párja ezen a téren. Mindvégig idegenkedett a magnetofontól, s ez nem annyira a technikai eszközöktől való húzódozást jelentette – bár egyfajta nemes konzervativizmus mindig is jellemezte –, mint az alkotás filozófiáját. Hiszen ő sohasem az esetlegesen összefűzött szavakat közvetítette, hanem a kérdezett személy mondandójának kristályosodott sűrítményét, s tette ezt úgy, hogy közben bravúrosan megőrizte az élőbeszéd ritmusának, hullámzásának hiteles lejtését, közvetlenségét. Ha az ember történetesen ismerte az interjú alanyát, a cikk olvasása közben összetéveszthetetlenül hallotta az illető hangját, a szöveg parlandóját. Kérdezés közben sohasem tolakodott előtérbe, a kérdéseket nem személyes szereplése színterének tekintette, nem villogtatta műveltségét, hozzáértését. Értő, tapintatos pszichológusként hozzásegítette a válaszolót, hogy minél tökéletesebben fejthesse ki nézeteit, közvetíthesse személyiségének jellemző vonásait, de nem riadt vissza a lényegbelátó, kemény kérdésektől sem, rápirítás, megszégyenítés nélkül fejtve fel az önhazugságok, önellentmondások szövedékét. Nagy terapeuta volt, akire a köztudottan sértődékeny filmalkotók szívesen bízták magukat, mert bevallva vagy sem, tudták, hogy a megjelenő cikkben jobbnak, okosabbnak, összeszedettebbnek, s talán jelentékenyebbnek látják viszont magukat, mintha saját naturális tükrükbe tekintenének. Írásban sohasem tegeződött interjúalanyaival, még akkor sem, ha netalán legjobb barátjáról, cimborájáról volt szó, akivel előző este együtt borozgatott. Irtózott minden bennfentességtől, fontoskodástól, szerepelgetéstől, a távolságtartást munkaeszközként kezelte. Méltósággal közeledett szellemi ügyfeleihez, és méltósággal ajándékozta meg őket, még azokat is, akik a köznapi életben nem bizonyultak érdemesnek erre.

Amikor a harminc éven át folytatott beszélgetés szövege végül vaskos kötetben megjelent, hirtelen nyilvánvalóvá lett a mindig is sejtett tény: a műfaj rendkívüli, s nem csak a szó eredeti értelmében súlyos remekét tartjuk a kezünkben. A Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994 megkerülhetetlen alapmű lesz a jövőben mindenki számára, aki e korszak filmművészetéről valamit is tudni szeretne.

Ennyit az érdemekről. Nekünk azonban az élet szenvedélyes stilisztája közeli barátunk, testvérünk volt. Tulajdonképpen mi is szeretnénk megtaposni a sors ostoba, henye kéziratát, felelőtlen utolsó mondatát, amelyben a meghalni igét az időhatározóval oly felháborítóan rosszul egyeztette.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1031