KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/július
KRÓNIKA
• N. N.: César Budapesten
AFRO-AMERIKAI FILM
• Kovács András Bálint: Fekete ügv Amerika külsőben
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Takács Ferenc: Christopher Marlowe és a manierista filmkép II. Edward

• Csáky M. Caliban: Az eltörhetetlen pálca Greenaway, Jarman, Prospero
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: A turné Részletek egy forgatókönyvből
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: A parvenü katona A filmszínész Stroheim
TELEVÍZÓ
• Dániel Ferenc: A pojáca bütykös lábai Totò a magyar tévében
KÖNYV
• Báron György: Párizs ege alatt Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy
FESZTIVÁL
• Báron György: Hitler Goebbeisszel frizbizik Mediawave, Győr
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Elemi ösztön
• Békés Pál: Szabad préda
• Turcsányi Sándor: Alvajárók
• Sárközi Dezső: Állj, vagy lő a mamám!
• Turcsányi Sándor: Freddy halála (Az utolsó rémálom)
• Hajnal Csilla: Szombat esti frász
• Koltai Ágnes: Gáláns dámák

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Egy egészen kicsi kispolgár

Bikácsy Gergely

 

Monicelli manapság harmadvirágzását éli. A neorealizmus idején Stenóval közösen készített műve, a Hűtlen asszonyok ma is érdekes kor- és filmtörténeti dokumentum. Később a nagy kasszasikerű vígjátékok egyik specialistája lett (Brancaleone ármádiája), a legutóbbi években ezt a tehetségét az új olasz politikai komédiák szolgálatába állította (Az ezredeseket akarjuk). Monicelli saját tisztes színvonalát az 1963-as Elvtársakkal tudta meghaladni: érdemes lenne újból megnézni.

Monicelli új s kitűnően elkészített filmjének van egy nem egészen kicsi hibája: az, hogy tételt illusztrál. Nagy rutinnal, mester(ember)-ien, egy Elio Petrihez méltó becsvággyal teszi. A film lassú ritmusa, „visszafogottsága” ellenére (gondolom: épp emiatt) rendkívül feszült egészen addig, míg „meg nem sejtjük a szándékot”. Akkor aztán elkedvetlenedünk. Legalábbis az a néző, aki a művészetben a kitalálhatatlant, a tételbe nem zárhatót szereti. A százötven perces film egész első része ilyennek látszott, nem utolsó sorban Alberto Sordi kitűnő játéka miatt. Sordi olyan jó színész, hogy a hiteltelent is majdnem elhiteti. Mert sajnos a film főfordulata, „nagy ötlete” íróasztal mellett kiagyalt fikció. Monicelli filmje itt pompás és pontos környezetrajzból, „léttanulmányból”, színvonalas kisrealizmusból átfordul tételbe, modelláltságba, hamis általánosításba. Még ha a tételt igaznak hinném is, akkor is sajnálnám ezt a fordulatot. Dehát magában a tételben sem igen hiszek.

Tudom, a világ fittyet hány a józan észre, különösen a terrorizmus gyötörte Itáliában. Józan ésszel azonban mégsem hihetem, hogy a fasizmus szálláscsinálói és derékhada (avagy jelképes bázisa) a nyugdíjas kispolgárok, buta és öreg minisztériumi kistisztviselők. A terroristák fasisztoid rohamcsapatai természetesen lumpenelemekből verbuválódnak, s mögöttük rosszul emésztett magasztos ideológiáktól nyögő eltévedt értelmiségeik is állnak. Ez is séma, ez is közhely – viszont némileg tükrözi a valóságot, kár, hogy Mario Monicelli szégyelli ezt, ezt az ő képleténél sokkal tragikusabb társadalmi helyzetet. Annyira szégyelli, hogy tehetségesen – másról beszél.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7981