KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben

Lépésirány

Gelencsér Gábor

Az amerikai szerző könyvének legfőbb tanulsága, hogy a vallásos tartalomról az „átlépő” stílusra irányítja a figyelmet.

A vallásos nevelésben részesülő, teológiai tanulmányokat is folytató, pályáját kritikusként kezdő Paul Schrader forgatókönyvíróként és rendezőként vált ismertté. Teoretikus munkásságának betetőzése az 1972-ben megjelent A transzcendentális stílus a filmben (Ozu, Bresson, Dreyer) című könyv. Ezt követően a filmmel való foglalatosság gyakorlati oldalát választotta, korábbi érdeklődése azonban tetten érhető művészetében is, elsősorban a Martin Scorsesének írt forgatókönyveiben (Taxisofőr, Dühöngő bika, Krisztus utolsó megkísértése).

Schrader pályafutásának látszólag váratlan fordulata már kiolvasható a könyvből: az elméletalkotás igényével lép fel, ugyanakkor megmarad az esszé keretein belül; tudományos apparátust mozgósít, miközben hivatkozásai alapvetően metaforikus párhuzamokra utalnak. A szigorúan vett tudományosság bizonyára fogást találhatna gondolatmenetén, amely ugyanakkor nyitott kérdésfelvetéseivel inspiratív értelmezési keretet nyújt egy stílus, illetve az e stílust illusztráló három rendező, Ozu, Bresson és Dreyer életművének vizsgálatához.

A könyv legfőbb erényei ellentétes pólusokon helyezhetők el. Az egyiken a tartalmi összetevők fölé helyezett és médiumhoz kötött stílus előtérbe állításának meglehetősen általános gesztusa, a másikon a műelemzések gyakorlati hozadéka áll. A kettő között található, a „Szentet” megjelenítő transzcendentális stílus fogalma. Nos, ez a tartomány maga is „transzcendens” marad; valami megfoghatatlanra, „túlira” utal; az „átlépés” mozdulatárára, de nem az átlépéssel megcélzott világra. Schrader ezzel választja el – helyesen – a transzcendentális stílust a vallásos filmekétől. Csakhogy a tematikától elszakított transzcendencia vajon nem egyezik-e meg a művészet általános, a fogalmiság keretén minduntalan „átlépő” törekvésével? A messzire vezető elméleti kérdésbe a szerző nem bonyolódik bele, noha az összefüggést ő is érzékeli, amikor könyve utolsó mondatában hit és művészet párhuzamára utal.

Az esszé legfontosabb elméleti tanulsága a film mediális sajátosságának hangsúlyozása, amely különféle, egymástól igen távoli kultúrákon átívelve hozhatja létre a transzcendentálisnak nevezett stílust. A stílus egyetemessége és a médium sajátossága a művészet gazdag és szegény eszközeinek Jacques Maritaintől átvett fogalomrendszerében körvonalazódik. Ezek szerint a transzcendentális stílus nem más, mint elmozdulás a gazdag eszközöktől a szegény eszközök felé, amely ily módon mintegy „helyet csinál” az érzékelhetőn túli tartalmaknak. Nem jól definiálható statikus stílusalakzatról van tehát szó, hanem dinamikusról, jobban mondva magáról a kiüresítő mozgásról mint stílusról. A film sajátos médiuma mindebben ott kap különös szerepet, hogy igen „gazdag” lehetőségekkel rendelkezik (különösen a valóságábrázolás terén), s ily módon a „szegényesítésnek” még erőteljesebb lehet a dinamikája.

A konkrét elemzések gyakorlatiasabb tanulságokkal szolgálnak, méghozzá módszertanilag is. A transzcendentális stílus egyetemességét a választott rendezők kulturális különbsége támasztja alá, amelyet a szerző metaforikusan társított művészettörténeti párhuzamokkal hangsúlyoz: Ozunál a zennel, Bressonnál a bizánci portrékkal, Dreyernél a gótikus építészettel. Azon túl, hogy az idézett példák maguk is transzcendens törekvésekről tanúskodnak, Schrader meggyőzően mutatja ki a filmekben megragadható konkrét formai kapcsolatokat. Az elméletet illusztráló elemzések így önmagukban véve is tanulságos adalékkal szolgálhatnak e három fontos rendező életművének monografikus leírásához.

Ahogy Schrader könyve a stíluselemzés gyakorlati eredménye szempontjából tűnik jelentősebbnek, úgy a magyar kiadás is elsősorban ezt az aspektust támogatja. A fordítás néha megkérdőjelezhető fogalomhasználatát ugyanis rendkívül szemléletes képanyag ellenpontozza. A szorosan egymás mellé illesztett képpárok szemléletesen illusztrálják a különböző filmekben megfigyelhető hasonló jellegű stiláris megoldásokat, ezen a módon is bizonyítva a Schrader által leírt stílus közös transzcendens, azaz „átlépő” karakterét.

Francia Új Hullám Kiadó – Szerzői Filmes Könyvtár, 2011.

Kiss Marianne és Novák Zsófia fordítása.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 48-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10889