KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/május
KRÓNIKA
• Pörös Géza: Tadeusz Lomnicki
• Zalán Vince: A mi nesztorunk
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Lidérces városok Berlin

• Takács Ferenc: Az igazság paranoiája JFK
RETROSPEKTÍV
• Báron György: Választások és vonzások Eric Rohmer filmjei
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: A Sárkány utcánál nincs ravaszabb Beszélgetés a civil filmről
• Simándi Júlia: Mentse, aki tudja, a régi filmeket Beszélgetés Tóth Jánossal és Gyürey Verával
• Nemeskürty István: Atlantisz megmentett darabja Az obsitos; A falu rossza
TELEVÍZÓ
• György Péter: A Nyugat kapujában Össztűz; Friderikusz-show
• Balassa Péter: Arab hómezők Közjáték
KRITIKA
• Almási Miklós: Fortinbras nem jön Hamlet
• Hirsch Tibor: Csillagok háborúja A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire
• Koltai Ágnes: Népi szmoking Vörörs vurstli
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Sülve-főve Cinkekirály; Sellő félig a habokból; Sülve-főve
• Koltai Ágnes: Ay Carmela
• Turcsányi Sándor: Neon City
• Békés Pál: Az utolsó cserkész
• Sárközi Dezső: Űrszekerek VI.
• Sneé Péter: Felhők közül a nap
• Tamás Amaryllis: Beethoven
ELLENFÉNY
• Molnár Gál Péter: Hollywoodi pizza

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Gillo Pontecorvo (1919–2006)

Bikácsy Gergely

 

Október közepén, a Római Filmünnep kezdete előtt egy nappal halt meg. A nekrológok és az emlékvetítések után némi csodálkozással fedezhettük fel, hogy bár elfeledett rendezőnek látszott, mégsem egészen a múlthoz tartozik. Néhány dokumentum-kísérlet után az 1960-as Kápó teszi ismertté a nevét. Az egyik első új szemléletű, az addigiaknál keserűbb, kevésbé patetikus, kevésbé egyszínű film a koncentrációs táborok világáról. Volt benne valami közös Andrzej Munk Nő a hajón című befejezetlen remeklésével. (Hosszú évek múltán a nagyon távoli rokon, Angi Vera története juthatott párhuzamként a tágabb képzeletű néző eszébe...)

1965/66-ban Franciaországban betiltják Az algíri csata című, friss sebeket feltépő, dokumentáris eszközöket használó két órás filmjét. Az esetnek hatalmas politikai és kritikai visszhangja van, végül a velencei fesztivál Arany Oroszlánját kapja meg. Máig ez a legemlékezetesebb filmje: művészileg megkophat, de dokumentatív ereje és feszültsége máig hitelessé, gazdag történelmi vitákra alkalmassá teszi. Művei mindig „bizonyítani” akartak valamit, és ugyancsak erős tehetség kell, ha a rendező nem akar már leforgatásakor avulttá, sok esetben iskolás-nevetségessé (viszolyogtatóvá) válni. Pontecorvo Algíri csatája ma ugyanúgy megosztaná a nézőket, mint születésekor, sodró erejétől ellenzői sem szabadulhatnának. Pályájának csúcsára érkezett. A hetvenes évek végén az ETA utolsó nagy Franco-korszakbeli merénylete hátterét próbálta fikcióval átvilágítani – sikertelennek ítélték, s később sem keltett új figyelmet.

Hadd idézzem most 1970-es Queimada című filmjét. Valahol az Antillák szigetén hatalmas népi felkelés söpör el egy zsarnoki rendszert. Az amerikai kormány az új, felszabadító népvezér mellé áll (Marlon Brando játssza a tanácsadót). A naiv népfi zsarnok lesz: óriási felkelés körvonalai sejlenek fel rezsimje ellen... Átlátszó történelmi parabola? Ördög tudja: én többféle parabolát és „üzenetet” láttam benne, többféle politikai tanulságot. Erre is visszarévedve Pontecorvo életművét meglehetősen nyitottnak érzem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8838