KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/január
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Tony Richardson

• Jeles András: Küzdelem Napló
SPIKE LEE
• Turcsányi Sándor: New York fényei
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Tévé-Borisz és Videó-Misa Folytatásos történelem (2.)
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A DeMille-örökség Pordenone
ROSSELLINI
• Bikácsy Gergely: Vulkán, jégcsap, könnyek Rossellini és a Stromboli
KRITIKA
• Spiró György: Egy műfaj, ami nincs Száműzöttek
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Rosalie vásárolni megy
• Turcsányi Sándor: Hamis a baba
• Schubert Gusztáv: Kősikoly
• Kovács András Bálint: A Halászkirály legendája
• Hegyi Gyula: Harley Davidson és a Marlboro Man
• Fáber András: Csak egy lövés
• Sneé Péter: Doc Hollywood
• Bíró Péter: Leszámolás Kis-Tokióban
• Békés Pál: Delicatessen
• Tamás Amaryllis: Visszatérés a kék lagúnába
KÖNYV
• Takács Ferenc: Össz-kelet-európai szemle MOVEAST – 1.
ELLENFÉNY
• György Péter: A háború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Davis Cone hiperrealista mozifestményei

Alkony neonfényben

Fáber András

 

A következő oldalakon látható képek egy képzőművészeti albumból származnak, amely nemrégiben jelent meg az Egyesült Államokban. Egy harmincnyolc éves amerikai festőművész festette őket. A festmények – a mintegy húsz éve polgárjogot nyert hiperrealista stílusban – régi és újabb moziportálokat ábrázolnak az idősödő moziparadicsom, Hollywood egyik főútvonalán. Álgiccsbe oldott díszletszerűségük tudatos alkotói döntés eredménye: némi kesernyés nosztalgiával fejezik ki az alkony világát s egy világ alkonyát. Láttukon két emlékezetes filmalkotás jut az ember eszébe: Billy Wilderé, az Alkony sugárút, meg Peter Bogdanoviché, Az utolsó mozielőadás. A szinte pszichedelikus hatású, szándékoltan rikító színek egy búcsúzó életforma távolodó tarkaságát idézik elénk: azt a nem is olyan régi időszakot, amikor értelmes, meglett férfiak és nők – no meg értelmes, bár kissé még éretlen kamaszgyerekek

– moziba jártak filmeket nézni.

„A földi paradicsom statikus látomás az emberiségről”– írja a múlt század művészetéről szóló könyvében Werner Hoffmann német esztéta. – „Az élet visszatartja benne lélegzetét, folyamatos történése tiszta állapotszerűségre váltódik át. Semmi sem történik, az ember egyszerűen jelen van, örökkévaló jelen idő veszi körül, amely nem válik el a múlttól és a jövőtől.” Ezt a paradicsomi állapotot ragadják meg Davis Cone képei.

A tizenkilencedik század két nagy technikai-művészeti találmánya, a fényképezés és a filmezés javarészt átvette a képzőművészet eredendő ábrázoló funkcióját: a festészet a huszadik században hol pamflet, hol önreflexió. Már nem a valóságot mutatja, hanem indulatokat és gondolatokat közvetít. Paradox módon akkor is, amikor – egy szellemes fintorral – mintegy rádupláz a fotó „objektivitására”, mint például Davis Cone képein.

Ég veled, szép ó-új világ!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5442