KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/december
KRÓNIKA
• N. N.: Kommersz neorealizmus? Luigi Zampa
• Ember Judit: Koza Dezső halálára

• Ardai Zoltán: Az undor titokzatos tárgya Peter Greenaway
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: A nagy moszkvai szópuccs Folytatásos történelem

• Reményi József Tamás: Igazságtétel? Magyar krónikák
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: Mindenféle múltak Házi videók

• Földényi F. László: Leni Riefenstahl és Az akarat diadala
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: Mistery Train
• Sneé Péter: Túl a Ráktérítőn Csendes napok Clichy-ben
• Székely Gabriella: Vissza Moszkvába Három nővér
• Koltai Ágnes: Holnapelőtt Halálutak és angyalok
• Váncsa István: Virágos, gyertyás, homokos Julianus

• Zsugán István: Mindannyian törökök vagyunk Beszélgetés Xavier Kollerrel
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Monsieur Bard különös óhaja
• Békés Pál: Az utolsó kijárat Brooklyn felé
• Székely Gabriella: Egy külön világ
• Hegyi Gyula: Oly távol és közel
• Turcsányi Sándor: Lányom nélkül soha
• Sneé Péter: Folt a zsákját
• Tamás Amaryllis: A szerelem erejével
• Nagy Gergely: Dinasztiák harca
HÁTTÉR
• Sirály Gergely: Fekete Mozgó

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Miss Daisy sofőrje

Ardai Zoltán

 

A hetvenes évek „ausztrál új filmjének” kiválóságai többnyire amerikaiakká lettek azóta: Peter Weir, Nicholas Roeg, meg a (Kanadából elindult) Ted Kotcheff után Bruce Beresford is, Hollywoodban rendez. A világfilm szegényedett ezzel, ők maguk azonban mégiscsak jól jártak. Otthon, ki tudja, talán már mindegyikük némán gubbasztana, így viszont akár csupán Beresford lágyan akadémikus idei munkája (egy 1985-ös, tartós sikerű színdarab moziváltozata), egész halomnyi Oscart vont magára. A címszereplők: miss Daisy, egy idős, tündérszerű zsidó úrhölgy – egykoriban még nélkülöznie kellett majd újgazdaggá lett, mígnem az évek valódi arisztokratikus bájt hívtak elő belőle –, valamint sírig hű barátja, Hoke, ez a sokat kuncogó, ősz néger sofőr, aki összezárt ajkait gyakran csüccsentgeti előre, valamelyest Clark Gable-t idéző módon. (Hoke-t szemlélgetve afelől hamar megnyugodhatunk, hogy lénye az úr–szolga-viszony dolgában nem rejt Édes Anna-i mélységeket.) A színhely: a Dél, rasszizmus-terhes levegőjével. Daisy háza Atlantában áll, de az öreg pár, negyedszázados (1948-ban induló) kapcsolata során átautózgat Alabama államba is. A környezetrajzra – kezdve az inggallérformák és autótípusok történetén – Beresford és gárdája aprólékos gondot fordított. Túlságosan nagyot is ahhoz képest, hogy a film, hű maradván az eredeti darab jellegzetesen középszerű szemléletmódjához, úgy sem kerülhette el a nagymérvű hasonlóságot a forintkeretből készült, kedvesen kongó Tolnay–Páger-féle tévéjátékokkal – Packard- és Hudson- karosszériafazonok idevagy oda.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/02 57-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4052