KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/november
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Mozgókép Alapítványról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A Nyugat alkonya, a Kelet agóniája Velence

• Kozma György: Csendben megyek el A kert
• Turcsányi Sándor: Csúcstalálkozó a sherwoodi erdőben A kis Taraszov és a nagy Costner
• Molnár Gál Péter: Így élni jó! Frank Capráról
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Nemzeti purgatórium És mégis
• Hegyi Gyula: Európai operacirkusz Találkozás Vénusszal
• Barna Imre: A palermói rém Nyitott ajtók
• Csengery Kristóf: Szomorúan ellenőrzött vonatok Az állomás
VIDEÓ
• György Péter: Szemhatár-átlépés Magyar és holland videóinstallációk

• Zsugán István: Engem a hazugságok is gazdagítanak A moziról beszél Sebeők János író és természetvédő
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Where
• Koltai Ágnes: Thelma és Louise
• Ardai Zoltán: Érzelmes csodabogarak
• Turcsányi Sándor: A király ágyasa
• Tamás Amaryllis: Rocketeer
• Gáti Péter: Kipurcant a bébicsősz, de anyának egy szót se!
• Zsenits Györgyi: Nagy durranás
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: A kis zabálás Kapreál novella

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

James Bond, a magányos ügynök

Szemadám György

 

Fergeteges tempójú kezdés, gyors vágások, egyszerre legalább három szálon végigrángó izgalom (melynek következtében az ember még a film tizedik percében sem ért semmit az összefüggésekből), félelmetesen kemény férfiak, szadizmus, gyilkosságok, és persze: hajsza földön, levegőben, vagy a víz alatt. És ekkor még éppenhogy csak elkezdődnek kirajzolódni a legújabb James Bond-film cselekményének erővonalai. Aztán: száguldó autók, repülőgépek, helikopterek, aeroplánok, hajók és tengeralattjáró, állandó lövöldözés és robbanások, körítésként pedig tropikus tájak, tenger, gyönyörű nők, elegancia, csillogás, gazdagság. Ennyi! Profi technikával, profi operatőrökkel, profi trükkmesterekkel és látványtervezőkkel készített krimi-szadi-szexi. Az egész film mintha a szupertechnika apoteózisa volna. Itt a jól bevált kommersz akciófilm-fordulatok éppoly gépies tökéletességgel működnek, mint a lépten-nyomon előkerülő járművek és fegyverek arzenálja. Igaz, hogy éppen emiatt a profi „pontosság” miatt minden fordulatot jóelőre sejteni lehet, de ez csak megkönnyíti az ilyenfajta filmek nézőközönségének a dolgát. Ennél zavaróbb, hogy maga a 007-es ügynök is csupán egy gépiesen működő, elnyűhetetlen műanyag-embernek hat a filmvásznon. A James Bond-sorozat tizenhatodik darabjának főszereplőjéből – a tagadhatatlanul jóképű Timothy Daltonból – teljességgel hiányzik a személyiség varázsa. Elődjeihez – a fanyar és zord Sean Conneryhez, és az elegánsan ironikus Roger Moore-hoz – képest ő bizony nem más, mint egy elnyűhetetlen pofozóbábu, akit öt nindzsa ver félholtra, majd rádől egy egész ház, s másnap mégis kipihenten, sebhelyek nélkül kezd újra munkához. Nála bizony még a kábítószercsempész-banda tagjai – különösen Sanchez, a sötétpillantású főnök – is árnyaltabban megformált figurák. A film legélvezetesebb pillanatai azok, ahol készítői szemlátomást beleuntak a profizmus taposómalmába, és egy-egy öncélúan bornírt geget engedtek meg maguknak. Ilyen például az, amikor James Bond egyik segítőtársa egy cirokseprűnek álcázott adó-vevőbe beszél, majd unottan eldobja azt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5500