KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/november
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Mozgókép Alapítványról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A Nyugat alkonya, a Kelet agóniája Velence

• Kozma György: Csendben megyek el A kert
• Turcsányi Sándor: Csúcstalálkozó a sherwoodi erdőben A kis Taraszov és a nagy Costner
• Molnár Gál Péter: Így élni jó! Frank Capráról
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Nemzeti purgatórium És mégis
• Hegyi Gyula: Európai operacirkusz Találkozás Vénusszal
• Barna Imre: A palermói rém Nyitott ajtók
• Csengery Kristóf: Szomorúan ellenőrzött vonatok Az állomás
VIDEÓ
• György Péter: Szemhatár-átlépés Magyar és holland videóinstallációk

• Zsugán István: Engem a hazugságok is gazdagítanak A moziról beszél Sebeők János író és természetvédő
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Where
• Koltai Ágnes: Thelma és Louise
• Ardai Zoltán: Érzelmes csodabogarak
• Turcsányi Sándor: A király ágyasa
• Tamás Amaryllis: Rocketeer
• Gáti Péter: Kipurcant a bébicsősz, de anyának egy szót se!
• Zsenits Györgyi: Nagy durranás
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: A kis zabálás Kapreál novella

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Milyen finomak a fehérek!

Barna Imre

 

Marco Ferreri filmjeinek kulturális háttere – Kornis Mihály kifejezésével – ez a „csőd utáni világállapot”, melyben az úgynevezett európai ember, sőt, általában a humánum, végső vereséget szenvedett. A nagy zabálásban maga a Sátán zabáltat kéjt és halált négy kalandvágyó polgárral.

Egyiküket – azazhogy az őt megszemélyesítő színészt, Michel Piccolit – egyszer már megleshettük, amint hosszas főzőcskézés közben, akkurátusán pöttyösre fest egy pisztolyt, majd lelövi vele a feleségét, végül a tengerbe veti magát, és úszva utolér egy épp Tahitibe induló jachtot (Dillinger halott). A Szállást kérekben Roberto Begnigni is „a tengernek” megy. Ki a filmből, ki Európából: kalandra fel!

Mi van a zabáláson és a tengeren túl?

A legújabb Ferreri-film Afrikában játszódik. Afrikát egyszerre látjuk ugyanilyennek és másnak. Torzan és eleve elrontottan európaiasnak (amint negyedosztályú amerikanizáltság meg őskorba és iszlámba zagyvált bolsevizmus őrült elegye értendő) és „hamisítatlanul” afrikainak. Ha másért nem, hát mert – mint a cím is elárulja – itt embert is zabálnak. Fehéreket, ha úgy adódik, és jó, hogy úgy adódik, mert a fehér ember nagyon finom.

A fehéreknek amúgy persze a lelkük kéne, hogy finom legyen. Segélyt szállítanak ők az éhező Szahel számára. A finom fehér lélek és az éhező Szahel nagyszerű találkozása azonban megmarad absztraktumnak. Az ilyen találkozás kulturális lehetetlenség. A fehérek lelke nem finom (mert a korábbi Ferreri-filmekből jólismert poklok bűze járta át), a Szahelt pedig éhes bennszülöttek lakják, akik az európai paradicsompüré-rakománnyal történetesen nem tudnak mit kezdeni. A fehérek finom húsával annál inkább.

Michel Piccoli ebben a filmben egy lezüllött misszionáriust alakít. Holdkórosként tébolyog a nyomor, éhínség és háborúk gyötörte földrész sivatagos frontjai közt, eszébe sincs már, hogy bárkit bármire térítsen. Hazamenne, de látszik rajta, hogy nem fog. Ugyan minek? Hiszen Dillinger halott. Marad a sivatagban, túl a tengeren. Egyszer majd megeszik őt is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4329