Kritika1945Kísért a múltGelencsér Gábor
A
múlt társadalmi traumájával szembesít Török Ferenc filmje. De nem csupán a
múltéval, legalább annyira a jelenével is.
A
magyar film az 1960-as évektől élen jár a történelmi tabuk feldolgozásában. Az
ötvenes évek, 1956, illetve a második világháború, a vészkorszak, a holokauszt
– témák, amelyeket a Kádár-korszak felejtésre ítél, vagy legalábbis a velük
kapcsolatos hivatalos emlékezet politikáját (elsősorban 1956-ét) már egyre
kevésbé erőlteti. E társadalomtudományi szempontból sem elhanyagolható élcsapat
legelső sorában a dokumentumfilm áll: hol egy lépéssel megelőzi, hol
közvetlenül előkészíti a játékfilmes feldolgozást. Úgy tűnik, nincs ez másképp
a rendszerváltás utáni időszakban sem. A korábbi tabuk megdőlnek ugyan, ám
bőven akadnak továbbélők és újabbak, s ezek, hasonlóan a Kádár-érához, érzékeny
kor- és kórképét rajzolnak a jelen társadalmáról. Az elmúlt évekről szintén
elmondható, hogy előbb dokumentumfilmekben tárulnak fel a múlt elfelejtett
árnyai. A különbség csak annyi, hogy minderre már a társadalom- és
történelemtudomány, valamint a filmtörténetírás is felhívhatja a figyelmet,
gondoljunk György Péter és Gyáni Gábor vagy Sárközy Réka, Murai András és Stőhr
Lóránt írásaira.
A
Kádár-korszaktól a jelenig ívelő, s ekként az ötvenes évekétől és 1956-étól
eltérő karakterű tabu a magyarországi holokauszt. Különös módon a felejtés
politikája, a szembenézés elutasítása egyaránt jelen van a diktatúra és a
demokrácia korában. Még különösebb körülmény, hogy a diktatúráé kevésbé tűnik „logikusnak”,
hiszen mi állhatott volna inkább a Rákosi-, majd Kádár-rendszer érdekében, mint
a Horthy-rendszer bűneinek elősorolása, benne a törvényerőre emelt
antiszemitizmussal és a magyar zsidóságot sújtó soával. Csakhogy a bűnök
nemcsak a lezártnak vélt múlthoz tartoznak, tovább- és velünk élnek a jelenben,
s ezt, főképp a Kádár-korszak puha, kiegyezéses diktatúrája nem akarta
firtatni, ha cserébe saját bűnben fogant eredetét sem firtatta a társadalom.
Sok tényező kapcsolódik még természetesen ehhez az amnéziapolitikához, a traumafeldolgozás
egyéni és kollektív lélektanától az aktuálpolitikai érdekekig (Izrael és az
arab országok megítélése), a legfontosabb kérdés azonban mégis az, milyen következménye van a jelenre a múltnak,
mit okoz a jelen társadalmi tudatában
a felejtés avagy az emlékezés. S ez a kérdés valóban az aktuális jelenre, nem
csupán a múltra vagy a félmúltra érvényes, legyen szó akár 1956, akár a
holokauszt emlékezetéről. Különösképpen igaz ez, ha utóbbinak a felejtés alól
lassan felszabaduló emlékezetpolitikai kérdéskörét kiegészítjük a magyar
társadalom felelősségének máig feldolgozatlan traumájával.
Török
Ferenc a játékfilmesek közül elsőként ezt állítja történetének középpontjába, s
ezzel – nem nehéz megjósolni – élénk társadalmi vitát fog kelteni. Nem tisztem
itt ehhez hozzászólni, ám lehetőségére, sőt szükségességére mindenképpen
utalnom kell. Az alábbiakban azonban csak az 1945 filmtörténeti kontextusával és esztétikai megformálásával
foglalkozom.
A
magyarországi holokauszt emlékezete sokáig az áldozat szempontjából
fogalmazódott meg, most viszont a tetteséből vagy legalábbis a kollaboránséból.
A film a korábban csak sejtetett különbségtétel terén új fejezetet nyit a
háború alatti és főként utáni, velünk élő felelősség egyértelműsítésével és
társadalmasításával. Mindezt elsőként, ahogy más tabuk esetében is,
dokumentumfilmek közelítették meg, különböző léptékben és módon, de
egytől-egyig nagy bátorsággal és kifejezőerővel. Nádasy László Éva A. 5116 című egészestés (!) dokumentumfilmje már
1964-ben a traumatizáltság és a múltfeldolgozás jelenségét vizsgálja a korabeli
jelenben. Ugyanekkor indul Jancsó Miklós jóval absztraktabb Jelenlét-trilógiája
a felejtésre, pusztulásra ítélt zsidó múlt erodálódó képeivel, s a vele
szembeállított inverz életidővel: az egyre romosabb olaszliszkai zsinagógát
1965-ben, 1976-ban és végül 1986-ban egyre fiatalabb emberek, közösségek
keresik fel. Gazdag Gyula Társasutazása (1985) a traumatikus
múltfeldolgozás mellett a traumatizált jelenre is rávilágít egyik
interjúalanyával, aki nemcsak az Auschwitzba szervezett utazásra nem
vállalkozik, hanem arra sem, hogy arcával és nevével nyilatkozzon sorsáról. A
traumatikus múlttal néz szemben B. Révész László A látogatásában (1983)
Bruck Edit is. Személyes emlékeivel, elhurcolása körülményeivel nincs teljesen összhangban
megilletődött újra találkozása egykori szomszédjaival – az 1945
voltaképpen ezt a témát bontja ki. A játékfilmesek közül Szabó István veti fel
élesen a Bizalomban a társadalom bűnösségét, továbbá Jeles András a Senkiföldje
egyik jelenetében, az elhurcolt család házába beköltöző fiatal pár zavarodott
és ezért zavarba ejtő képével. Az elmúlt évtizedekből pedig elsősorban Groó
Diána és Varga Ágota dokumentumfilmjeit kell kiemelni, továbbá azt a
társadalomtörténetileg szintén figyelemre méltó körülményt, ahogy a vészkorszak
és a holokauszt bűn(ös)eihez hasonló módon indul el a következő diktatúra
vétkeseinek – politikusok, ügynökök vagy egyszerű végrehajtók – bemutatása:
pszichodramatikus szembesítésük múltjukkal az emlékezés narratív keretében.
Erre is vannak korábbi dokumentumfilm-példák: Gulyás Gyula és Gulyás János Törvénysértés
nélkül, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza „…hol zsarnokság van…”
vagy Almási Tamás Ítéletlenül című munkája. A játékfilmek közül pedig
ebbe a sorba tartozik Török Ferenc korábbi filmje, az Apacsok, amely
ugyancsak az elsők között dolgozza fel az ügynöktémát.
Nem annyira meglepő tehát a rendezőtől az 1945,
mint ahogy első látásra tűnik, a film érett, visszafogott stílusa viszont annál
örvendetesebb megújulást jelent a már eddig is gazdag és sokszínű életműben. Mindennek
hátterében elsősorban az erős irodalmi alapanyag áll, amely már az Apacsok
esetében is fontos kiindulópontot jelentett: akkor Bereményi Géza és Kovács
Krisztina színműve, most Szántó T. Gábor azonos című elbeszélése. Elbeszélése,
s nem, mondjuk, regénye. A néhány óra alatt, 1945 augusztusában játszódó
történet legfontosabb vonása ugyanis a címéhez méltó drámai sűrítés, s az ezt támogató
művészi megoldások: a kivételesen erős színészi játék, az információt késleltető
dramaturgia, a balladai hangulatú vizualitás és hangkulissza, a nyugtalanító
zene. Azaz a nagyszerűen összeállított színészcsapat, élén a település
jegyzőjét alakító Rudolf Péterrel; az író és a rendező közös forgatókönyve;
Ragályi Elemér veretesre komponált fekete-fehér képei és Rajk László leginkább
egy falusias mezőváros hangulatát keltő díszlete; Zányi Tamás sejtelmes
akusztikus világa és Szemző Tibor egyszerre repetitív és dallamos, a film
szinte valamennyi pillanatát átható szerzeménye.
Miért fontosak ezúttal különösképpen az erős hatást
és koherenciát mutató eszközök? Nos, nem pusztán a téma úgymond „külső” súlya
és újdonsága, hanem a történet saját motívumkincse miatt. Annak egyes elemei
ugyanis igencsak ismerősek. Így a helyi kiskirály, a tarfejű zsebdiktátor, a
még mindig hivatalban lévő jegyző öntelten magabiztos alakja; az ő oldalán
idegileg felmorzsolódott, kábítószerfüggő, egykori törékeny szépségét már csak
romjaiban őrző, mégis erős feleség; a bűnben fogant apai gondoskodás ellen
fellázadó, otthonról elmenekülő fiú. A szerelmét a gazdagabb élet reményében
elhagyó menyasszony, meg az ő régi, még mindig vonzó kedvese, az újrakezdés
mellett elkötelezett, földet osztó karakán fiatalember. Az új helytartók, a zabráló
szovjet katonák. A jegyzőt oldalkocsis motorkerékpárján szállító rendőr, akinek
arra sincs ideje, hogy nyilas egyenruháját lecserélje, csak zubbonyára húz másik
karszalagot; vagy a feladatát jócskán túlteljesítő állomásfőnök. A bűnbe vitt
szerencsétlen kisember, aki feljelentéséért zsidó vagyont kap jutalmul, s aki
hiába kér bűnbocsánatot az egyház sunyi szolgájától, így aztán felakasztja
magát; vagy az ő kapzsi felesége, aki szerint mindez nekik jár. S végül a
szótlan zsidó férfiak, apa és fia, akik temetni és gyászolni jöttek a
településre, s akik miatt a félelem és lelkiismeretfurdalás drámája elszabadul.
Hasonlóan ismerős a fojtogatóan kisszerű közeg: még nem város, már nem falu; az
egyiknek szegényes, a másiknak hivalkodó, s ahol mindenki tud mindent. Nos,
mindez ismerős lehet, ám így, ebben a történelmi összefüggésben és ilyen
intenzitással még nem találkoztunk vele. S e kivételes kohézióhoz hadd tegyek
hozzá még egy fontos szempontot, tudniillik, hogy mi minden lehetne a
történetben, ám még sincs! Például flashback. Még a helye is megvolna, amikor a
jegyző kinéz lakása ablakán a főtérre, s a felesége emlékezteti egykori
árulására. De – szerencsére – az 1945 elkerüli a vészkorszak közvetlen
képi-történeti megidézését. Ezért is érezzük úgy, hogy a hiteles történelmi
múltidézés ellenére a mának szól; nemcsak fájó emléket idéz, hanem aktív emlékezésre
szólít. S ezért lesz különös jelentősége a balladai történethez méltó
zárlatnak. A faluba látogató zsidó túlélők, miután eltemették mindazt, ami
szeretteikből tárgyi emlékként megmaradt, méltósággal elfogadják ugyan a
gyanakvó jegyző és az általa képviselt lakosok részvétnyilvánítását, ám az
emlékük megőrzésére vonatkozó „diplomatikus” ígéretet már szóra sem
érdemesítik. Nem néznek hátra, lábukról talán még a port is leverik
(visszaútjukon az állomásra hatalmas nyári zivatar kapja el őket). Amilyen
váratlanul jöttek, olyan váratlanul mennek el – talán ugyanazzal a vonattal,
amely néhány hónapja a koncentrációs táborok felé hurcolta őket és szeretteiket.
A film legutolsó képén a mozdony koromfekete füstje borítja be a festői tájat.
Vajon azóta kitisztult már az ég felettünk,
eljutottunk a katarzisig? Egy biztos: a trauma színrevitele, az afölött érzett
megrendülés segíthet ebben.
1945 –
magyar, 2017. Rendezte: Török Ferenc. Írta: Szántó T. Gábor. Kép: Ragályi Elemér. Zene: Szemző Tibor. Vágó: Barsi Béla. Hang: Zányi Tamás. Producer: Angelusz
Iván, Reich Péter, Török Ferenc. Szereplők: Rudolf Péter (Szentes István), Nagy-Kálózy Eszter (Anna), Tasnádi Bence (Szentes Árpád), Sztarenki
Dóra (Kisrózsi), Szabó Kimmel Tamás
(Jancsi), Szarvas József (Kustár), Szirtes Ági (Kustárné). Gyártó és
forgalmazó: Katapult. 91 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 3 átlag: 5.67 |
|
|