KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/július
KRÓNIKA
• Kovács András Bálint: A hatvannyolcas zárvány
• N. N.: David Lean (1908–1991)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Tökéletlen feltámadás A fotográfiáról

• Ardai Zoltán: Álomféleségek Doors
• Hárs György Péter: Jim Morrison és az erotikus tudomány Doors
MAGYAR MŰHELY
• Bán Zoltán András: A romlottságnak nincs határa Beszélgetés Kamondi Zoltánnal

• Zsugán István: Családi szennyes Budapesti beszélgetés Marco Risível
• Schubert Gusztáv: Amerika gyermekei Ovimozi
• Sinkó István: Kés, villa, olló, kamera...
KRITIKA
• Koltai Tamás: Epizodisták főszerepben Rosencrantz és Guildenstern halott
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Intruderek támadása
• Báron György: Tortúra
• Fáber András: Robin Hood
• Gelencsér Gábor: Azok a csodálatos Baker-fiúk
• Kövesdy Gábor: Snack Bar Budapest
• Zsenits Györgyi: Apócák a pácban
• Koltai Ágnes: Zöldkártya
• Tamás Amaryllis: Talpig zűrben
FESZTIVÁL
• Báron György: Monitorfej Fesztivál Győrött
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: Kinek mozog a mozgókép?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Sándor Pállal

Rövid utazás

Székely Gabriella

 

A Filmvilág legutóbbi számában megjelent rendezői kerekasztal-beszélgetésben azt mondja egy helyütt: „késésben van a magyar film”. Saját filmjeire visszagondolva mit ért ezen?

Egy gondolkodásmód filmi megfogalmazását és a közönséghez való eljuttatását. A hatásosságot. Úgy van ez a dolog, hogy az ember csinálja a filmjeit, kialakít egyfajta stílust, és egyszer csak úgy érzi, hogy ez a stílus, mint egy szűk kabát, szorítani kezdi, egyre nehezebb viselni. Ilyen egyszerű. Eluntam ezt a fajta filmkészítést, a metaforákban való gondolkodást. Nem tudom többé kifejezni magam ezekben a stilizált, kicsit elemelt költői formákban. Nem tagadom meg a Régi idők fociját, a Herkulesfürdői emléket, a Szabadíts meg a gonosztólt vagy a Ripacsokat. Csak számomra ez az út most már járhatatlannak látszik. Úgy érzem, nem sikerült eljutnom rajta azokig a mélységekig, ahová akartam. Kénytelen vagyok más irányba elmozdulni. És valóban, egyszerűen meguntam ezeket a „szép” filmeket. Amikor filmjeimben visszaköszönnek beállítások, hangulatok, színészi pillanatok, rossz kedvem lesz.

– Már-már közhelyként hiányolják a kritikák Sándor Páltól a nagy erejű látványvilágban a pontosan végiggondolt feszes történetet. Gondolt-e erre is, amikor új utakat keresgél?

– Mostanában ezt a „történet” zászlót lobogtatjuk mindnyájan, kritikusok, filmesek egyaránt. Én nem hiszem, hogy ez a dolog nyitja. Inkább a gondolat belső logikájáról beszélnék, ami nem mindig pontos történetben fejeződik ki. Hol van például a sztori a Volt egyszer egy énekes rigóban, amelyet mindnyájan szeretünk, és nagyszerű filmnek tartunk, vagy a Ragyogj, ragyogj, csillagom!-ban? És sorolhatnánk kedvenceinket tovább. Másról van itt szó. Egyébként az én filmjeim egytől egyig pikareszk történetek. És nem az a baj velük, hogy nem konzekvensen végiggondolt sztorit mesélnek el, hanem az, hogy nem tudtam elég pontosan, mélyen és logikusan megfogalmazni azokat az érzéseket, sorsokat, figurákat, amelyekről beszélni akartam. Ne tűzzünk megint jelszavakat a zászlóra! Lehet feszes történetben is elmondani bizonyos dolgokat jól és pontosan, és lehet zárt cselekménysorban is pontatlanul beszélni valamiről. És egy mozaikokból összeállított játék is pontosan kifejezheti az alkotó mondandóját, ha ez a játék képes kihordani a gondolatokat és érzéseket. Tehát szerintem nem arról van szó, hogy nem tudtam végigmondani egy mesét. Én egyébként soha nem is akarok semmit végigmesélni. Ugyanis annyi minden jut eszembe a történet mentén, helyzetekről, hangulatokról, emberekről, vágyakról – mint mindig, az életben is –, hogy nem tudok szabatos mondatokban fogalmazni a vásznon. Megvallom, nem is érdekel. Egyébként gondoljuk csak végig, nálunk nemigen születnek sztorik generációmbeli kollégáim filmjeiben sem. Ez a kor vagy helyzet, amelyben élünk, nem igazán szül kerek történeteket. Valószínűleg ilyen az életünk.

– Leforgatta új filmjét, a Szerencsés Dánielt. Hogyan próbált lazítani azon a „stílus-ruhán”, amelyet szűkösnek érzett, vagy milyen másikkal cserélte föl?

– Összes filmjeim mind szorítottságból eredő emberi torzulásokról vagy az embernek maradás drámájáról szóltak. A Bohóc a falontól kezdve, ahol beszorul három gyerek egy szobába, egészen a Ripacsokig, amelyben két ember kapcsolata körül feszül a hurok, és az a kérdés, kijutnak-e onnan barátként, emberként. Most megint erről van szó; olyan helyzetbe kényszerülnek hőseim, hogy az összezártság, egymásrautaltság alakítja sorsukat, és az a kérdés ismét, hogyan kerülnek ki ebből a szorításból. A választott történelmi pillanatok, helyzetek eddig vagy nagyon távol álltak a mától, vagy pedig túlságosan költőiek voltak, lírai játékok, a szó nemes vagy „nemtelen” értelmében. (Nem az én dolgom eldönteni.) De most olyan történelmi korról beszélek, vagy annak egy pillanatáról, ami sokkal nagyobb felelősséget ró az alkotóra. A film cselekménye 1956. december ötödike és nyolcadika között játszódik. Ez másfajta rendezői vállalás. Itt nem lehet játszani. A „menni” és „itt maradni” dilemmája, amiről ez a film többek között beszélni próbál, mai napig érvényes, mert ebből az országból most is mennek el emberek, legálisan és illegálisan is. Tehát ez az egész dolog pontosabb és felelősségteljesebb filmi ábrázolást követel, amelyben a lírai „móka” tűrhetetlen és tarthatatlan. Magával von egy másfajta filmi gondolkodást, másfajta emberábrázolást, realistábbat, ha úgy tetszik (vagy legalábbis, amit én képzelek realistának). Ennyit tágítottam tehát a stílus-ruhán, mert új ruhát természetesen nem tudok és nem is akarok felvenni. Gondolom, mindenki így van vele, akinek van valamiféle alakja.

A film hetven százalékban egy vonaton és egy szállodában játszódik. Úgy választottuk ki a tereket is, hogy véletlenül se születhessen meg az a képi bűvölet, mint a Ripacsok bárjában, vagy a Szabadíts meg a gonosztól fürdőjében, tánciskolájában, mozijában, vagy a Szeressétek Odor Emíliát! kastélyában. Ehelyett inkább az emberre, a színészi játékra koncentráltunk.

– A színészi játékra eddigi filmjeiben is odafigyelt. Hiszen Garas Dezső vagy Kern András alakításai a Régi idők focijában vagy a többi Sándor Pál filmben is erről a közös munkáról tanúskodtak...

– Filmjeim stilizált színészi játékot kívántak. Talán a Sárika, drágám volt az egyetlen kivétel. Ezek a színészek, akiket fölsorolt, és azok, akiket nem említett, álmukból fölkeltvén is tudják „nyomni” gond nélkül azt a stílust, amelyet évek alatt együtt találtunk ki. Ahogyan Tóth Zsuzsa írja ezeket a dialógusokat, ahogyan Ragályi Elemér találja meg a hangulatokat. Mivelhogy ez az új történet megfoghatóbb világot követel, másfajta színészi játékstílust kellett kialakítanunk, helyenként már manírrá vált mozdulatokat, fintorokat, nemcsak színészi, hanem filmkészítési gesztusokat kellett fţlváltani valami mással. Persze ebben a váltásban – ha váltás lesz egyáltalán, majd kiderül – biztosan fölismerhető lesz az a team, amelyik évek óta együtt dolgozik.

– A film tehát 1956 decemberében játszódik, s mint mondja, a kor, meg a témaválasztás nagyobb felelősséget ró az alkotókra. A közelmúltban elkészült néhány konkrétan politizáló film az ötvenes évekről. Az 1956-os Szerencsés Dániellel tehát egy újabb „politikus” film született?

– Magyarországon a film is a magyar politika, a kultúrpolitika egyetértésével születik. Amint oldódik az a görcs, amellyel az ötvenes éveket szemléltük, meg is születtek az ötvenes évekről szóló filmek. Én nem tartom ezt pusztán divatnak. Azok a művészek, akik végigélték az ötvenes éveket, és maguk is cselekvő részesei voltak, hát hogy a csudába ne beszélnének erről akkor, ha erről már beszélni is lehet.

Én a Szerencsés Dánielben konkrét történelmi pillanat kapcsán szeretnék szólni emberi sorsokról, kapcsolatokról. Két fiúról, egy tizennyolc éves kamaszról, aki szerelmes a szomszéd lányba, s mert a lány családja disszidál, ő is elindul a lány után; meg egy húszéves katonáról, akinek, mert fegyver volt nála éppen, mert az apját, a kommunista apját öt évre zárták börtönbe, mert részt vett az „eseményekben” – menekülnie kell. Ennek a történetnek a mentén olyan arcokat, sorsokat villant föl a film, amelyek így, együtt formálnak képet egy korról, egy történelmi pillanatról. Ilyen értelemben persze „politikus” film lesz a Szerencsés Dániel. Számomra létkérdés, hogy mennyire tudom átélhetővé tenni hőseim döntéseit, cselekvéseit.

– Miért érezte éppen most sürgetőnek, hogy ötvenhatos filmet készítsen?

– 1956-ban tizenhét éves voltam, körülbelül annyi, mint ifjabbik hősöm, Szerencsés Dániel. Akkor ebben az országban minden második emberben fölmerült a „menni” vagy „nem menni” kérdése. Az, hogy mennyiben enyém ez az ország, mennyiben vállalom ezt az országot. Ezt szerettem volna elmondani. Persze mindez mai történetben is kifejezhető volna, de ötvenhat markáns pillanat volt. És most megint „szégyenkezve” kell bevallanom, hogy számomra a történelmi korok mindig csak apropót jelentenek. Ötvenhat olyan apropó, melynek kapcsán arról beszélhetek, ami foglalkoztat ma is. Nem az volt a vágyam, hogy pikáns ötvenhatos történetet meséljek el. A ma is élő „menni” vagy „maradni” dilemmája izgatott.

– E filmbéli fiú miért dönt úgy, hogy mégis itt marad?

– Észérvekkel ez meg nem magyarázható. Szerencsés Dániel semmit sem ért a körülötte kavargó eseményekből, körülbelül úgy, mint én magam annak idején. Intézetben nőttem föl, hermetikusan elzárva, úgyhogy kevés fogalmam volt a világról. Emlékszem, novembertől januárig a Katona József utcában laktunk, s míg a Körúton púposodtak a romok, a vele párhuzamos Katona József utcát a történtek érintetlenül hagyták. Mint akkor engem vagy mint Szerencsés Dánielt.

Hogy mi tartotta itt végül is ezt a fiút? Erre ma is csak banalitásokkal válaszolhatok. Talán mert itt élnek a barátai, meg a családja. Anyagi vagy egzisztenciális dolgokat könnyen itthagyunk, annál is inkább, hiszen „odaát” a lehetőségek kecsegtetőbbek. Az emberi kapcsolatokat, az életmódot nem vihetjük magunkkal, a beszélgetéseket, a nyelvet. Ez ilyen egyszerű. Mindent itt lehet hagyni, csak a szagokat nem, csak az utcasarkokat nem, csak a kapuból kilépő barátot nem.

A másik fiú is sodródó ember, bár idősebb, bár az apja miatt van leszámolnivalója a rendszerrel. És kiugrik egy hazafelé robogó vonatból. Mert hirtelen mindent elveszít, amiért hitte, hogy érdemes élnie, az apja ideálképét, a barátját. Mindent, amivel úgy gondolta, hogy új életet kezdhetne odakinn. És már nem tud itthon maradni semmi áron sem.

– Az előbb arról beszélt, hogy ezúttal másféleképpen akarja megmutatni hőseit...

– A választott téma követelte meg a másfajta ábrázolásmódot, az anyag másféle kezelését. De hát erről esett már szó. Attól kezdve, hogy két évvel ezelőtt elképzeltem magamnak egy fiút, akkor csak egyet, aki 1956 decemberében elindul világgá, aztán mégis itthon marad, tehát onnantól kezdve sok mindent másféleképpen kellett végiggondolnunk Tóth Zsuzsával és Biró Zsuzsával. Így a két főszereplő megjelenítését is. Konkrétebbek ugyanis a céljaik. Itt most nem azért küzdenek, hogy megszervezzenek egy csapatot, vagy újból találkozzanak egy baráttal a városban. Valahonnan valahová kell eljutniuk, gyakorlati értelemben is; fel kell ülni a vonatra, és el kell utazni százvalahány kilométernyire, le kell szállni, meg kell találni a szállodát, meg kell várni a határon túlra szállító teherautókat. A körülmények kényszere a film minden pillanatát meghatározza. Az idő is rövid, hiszen bármelyik pillanatban lezárhatják a határt. A körülmények kényszere a film minden pillanatát meghatározza. Ahogyan ezt a rövid utazást, a vonat útját, a jellemeket is. Ez a helyzet nem ad lehetőséget játékos kóválygásokra, nem lehet kitérőket tenni. Semmilyen értelemben, sem a történet kacskaringóiban, sem a jellemek kibontásában, sem az emberi kapcsolatokban.

Egyébként számomra ugyanolyan fontos az az emberi közeg, melyben hőseim mozognak, mint ők maguk. A két fiú zsúfolt vonaton utazik. A vonat emberi sorsokat és történeteket visz magával a határ felé. Akik ide jegyet váltottak, el akarnak innen menni, új életet akarnak kezdeni. Okuk is van rá. Nem tudom, mennyire sikerült megvalósítani, de azt szerettük volna, hogy ez a tömeg megkülönböztethető portrékból álljon össze: olyan arcéleket akartunk megrajzolni, akik hordozzák a sorsukat. És indokaiknak átélhetőknek és valóságosaknak kell lenniük, ugyanúgy, akár a két főhős esetében. Mert így együttesen képviselnek talán valamiféle igazságot arról a világról, amelyet 1956 decembere és közép-európai létünk fémjelez. Ha sikerült a film, nem lehet külön kiemelni a két fiú személyes történetét; olyan emberi „gömböt” látunk majd magunk előtt, melyet bármelyik oldalról szemlélünk, ittlétünk valóságát tükrözi vissza.

Szerencsés Dániel sorsa nem választható el a többi utasétól. Ez alatt a pár nap alatt többet tapasztal, mint egész eddigi tizenhét évében. Úgy száll föl a hazafelé tartó vonatra, megpakolva élményekkel, hogy mindannak tudatában, ami vele és körülötte történt, kell majd leélnie itt az életét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6966