KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/június
KRÓNIKA
• N. N.: Pályázatunk eredménye
• N. N.: Magyar Mozgókép Alapítvány

• Márton László: Kései melankólia Jarman
TELEVÍZÓ
• Sipos Júlia: A forradalom elmúlt Fekete Doboz
• Wisinger István: Az amerikai közszolgálati televízióról Hír... hír... hír...
• N. N.: Mi az, hogy CPB?

• Bikácsy Gergely: Fallosz és arany ősz Eizenstein rajzai elé
• Körner Éva: A vonal dramatikája
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Filmművészetről pedig szó se essék Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• N. N.: Ragályi Elemér operatőr filmjei
KRITIKA
• György Péter: Macho-Magyarország Melodráma (Szabadság, szerelem)
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Rose Hill asszonya
• Zsenits Györgyi: Farkasokkal táncoló
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Táncőrület
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Mindörökké
• Tamás Amaryllis: Ollókezű Edward
• Gáti Péter: Jobb ma egy zsaru, mint holnap egy másik
• Bikácsy Gergely: A márki
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Mi, a fehér helikopter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Éjfél után

Csantavéri Júlia

 

Davide Ferrario tavaly Berlinben díjazott filmje jórészt egy különös, toronyszerű építmény, a torinói Mole Antonelliana belsejében játszódik. A titokzatos erődítmény sokféle szerepet játszott a történelem folyamán, most pedig, hogy a valósághoz kötődő funkcióit elvesztette, oly sok régi, múzeummá, színházzá vált épülethez hasonlóan, az álmodott, közvetítőkön átszűrt valóságnak ad otthont, régi filmek tárháza, a régi mozinak és kellékeinek kiállítóhelye. Ebben a világban él a film egyik hőse, Martino, aki Buster Keaton filmjeivel barikádozná el magát a külvilágtól, ha saját kis kézikamerája nem ingerelné némi kiruccanásra, legalább a szomszéd gyorsbüféig, hogy kilesse és felvegye a szép pultoslány gesztusait. Amandával aztán egy éjszaka betör a Moléba a külső valóság, sőt a külváros, a torinói 'nyócker', és Martinónak nemsokára a lány valóságos, nem álmokból, hanem autólopásból élő fiújával is dolga akad. A történetnek innen már csak ismerős kifutásai lehetnek, és nem is igazán fontos, hogy Ferrario melyiket választja. Az Éjfél után erőssége nem a történet, hanem a stílus, ami némafilmek stilizáltságát ötvözi a posztmodernnek a minimál gesztusok hétköznapiságát váratlan meglepetésekkel szétrobbantó módszerével. A könnyű, legtöbbször kézben mozgó kamera jó partnere a fiatal színészeknek, a dialóg-töredékeket pedig a metafilmes idézetek egészítik ki, mélyítik többjelentésűvé. Így az idézetek nem pusztán a filmtörténet remekeihez intézett szemérmes szerelmi vallomás szavai maradnak, hanem erős, jelen idejű, aktív kapcsolatba kerülnek a szereplőkkel és a nézővel. Kár, hogy a rendező nem bízott jobban a képek erejében, és a mesét egy külső narrátorral nehezítette el. Bár a szituációk néha banalitásba futnak, az erőteljesen megkomponált, beszédes helyszínek és Ferrario szemléletének frissessége üdítően hatnak, Buster Keaton megidézett szelleme pedig szerencsére a film minden pontján garantálja a nem is olyan könnyen megvalósítható önirónikus távolságtartást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4832