KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/június
KRÓNIKA
• N. N.: Pályázatunk eredménye
• N. N.: Magyar Mozgókép Alapítvány

• Márton László: Kései melankólia Jarman
TELEVÍZÓ
• Sipos Júlia: A forradalom elmúlt Fekete Doboz
• Wisinger István: Az amerikai közszolgálati televízióról Hír... hír... hír...
• N. N.: Mi az, hogy CPB?

• Bikácsy Gergely: Fallosz és arany ősz Eizenstein rajzai elé
• Körner Éva: A vonal dramatikája
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Filmművészetről pedig szó se essék Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• N. N.: Ragályi Elemér operatőr filmjei
KRITIKA
• György Péter: Macho-Magyarország Melodráma (Szabadság, szerelem)
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Rose Hill asszonya
• Zsenits Györgyi: Farkasokkal táncoló
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Táncőrület
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Mindörökké
• Tamás Amaryllis: Ollókezű Edward
• Gáti Péter: Jobb ma egy zsaru, mint holnap egy másik
• Bikácsy Gergely: A márki
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Mi, a fehér helikopter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Bóbita

Öröm-szótár

Zalán Vince

Weöres Sándor a gyermekek és a természet hajlékony nyelvén.

 

Mosoly és játék, kíváncsiság és eleven tekintet, bukfenc és kergetőzés, tánc és átöltözés – s ki tudja, még mi mindenféle gyermekek játszotta bohóság egybekötött képei teremtik meg a tónusát Szederkényi Júlia Bóbita című új filmjének. A címet – kell-e mondanom? – Weöres Sándortól kölcsönözte, s mindvégig a magyar nyelv e kiváló mesterének gyermekverseit halljuk a rendezőnő válogatásában. Mindazonáltal e kivételes esetben senki se gondoljon valamiféle illusztratív ismeretterjesztésre. Nem. Weöres versei – Isten bocsássa meg! – itt „csak” a filmes alapanyag részei, igaz fontos részei. Mert amit Szederkényi ebben a filmben művel, az nem ismeretterjesztés, hanem – a magyar filmművészet utóbbi éveiben ritkán tapasztalt – költészet. Költészet, amely az élet felszabadult és örömteli filmszavait nyújtja át nekünk. A költészet diadala címmel írt évtizedekkel ezelőtt B. Nagy László Huszárik Zoltán Szindbádjáról, s most ismét van okunk az örömre. A Bóbita ha a Szindbádnak nem is, de a Capriccio című Huszárik-filmnek biztosan rokona.

A filmben látható tarka gyermekraj nem játssza a jeleneteket, hanem sajátjaként éli: élete a játék – játék az élete. A természetesség, a jelenlét megkérdőjelezhetetlen természetessége árad a képsorokból. Csend és nevetés, mosoly és bánat, titok és varázslat mind-mind részei a szív szerinti játéknak, mely hajnaltól sötétedésig „megtörténik”. Ennek a természetességnek (és nemcsak formálisan) éltető terepe a remekül megválasztott helyszínek, a hazai dombok, lankák, rétek, nádasok, tavak és patakok világa. A táj, amely egyenrangú „szereplője” a filmnek; a táj, a természet, mely otthona a gyermeki létezésnek.

S ez a gyengéd és jókedvű táj ad módot a rendezésnek arra, hogy jól átgondolt, mégis kiszámíthatatlannak tetsző asszociációs vágásaival, képillesztéseivel a természet oly régióiba csábítson bennünket, amelyre nem is számítottunk: a születés és a halál, az összetartozás, az egyesülés és elválás szakadatlan körforgásába, mely érvényt szerez magának a tavak mélyén éppúgy, mint a felhők magasában. Mindez oly érzékenységgel és alázattal történik a film önnön teremtette stílusa iránt, miért is a stílus fűbársony ruháját nem lyukasztgatják ki semmibe meredő filozófiai száraz ágak. Nem: mindvégig a gyermekek és a természet hajlékony nyelvén szól az elbeszélés hozzánk – egynek, egységnek tekintve a világot, melyben a létezés, a létezés öröme a legfőbb jó. A Bóbita beállításai, képsorai ezért (lehetnek) öröm-szavak, egyszerre ismerősek és ismeretlenek, és lehet maga a film az öröm-szavak (kis) szótára.

A már említett Capriccio rendezője, Huszárik Zoltán emlegette gyakran azt a Paul Valérynek tulajdonított mondást, mely szerint az ember száz- meg százféle arccal, lehetőséggel születik, s az élet, a sors tulajdonképpen nem tesz mást, mint időről-időre faragja-gyalulja arcunkat, míg végül egyetlen, jól kikalapált arccal bukunk a sírba. A Bóbita azt az időt idézi föl nekünk, amikor még – örömmel – sokfélék vagyunk és sokfélék lehetünk. Talán nem ártana épp ezért a film kazettáját magunkkal hordanunk, hogy alkalmanként bele-belenézzünk.

„Brekekex.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4451