KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/május
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág köszönetet mond
• N. N.: Alapítvány a Fészek Művészklubért
MAGYAR MŰHELY
• Ardai Zoltán: A máskéntfilmezők Műhely és idő
• Báron György: Mozimámor Belső mozi; 4, 6, 8
• Sipos Júlia: Túlélni a törpekort Beszélgetés a Stúdió vezetőivel

• György Péter: Szenvedély és erőszak Veszett a világ (Wild at Heart)
• Koltai Ágnes: Veszett a világ (Wild at Heart) David Lynch
• Kozma György: Csalárdabb a szív mindennél… Veszett a világ (Wild at Heart)
• Csejdy András: Mindhalálig duma Barry Gifford teremtményei
VÁROSVÍZIÓK
• Koltai Ágnes: A város filmje
• Dániel Ferenc: Nyakunkon maradt örökség Nagyvárosi képzelet
• Tillmann József A.: A változás vadona Városi lapok a Nomádok Könyvéből
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Főtt agyak Skolimowski anno...
• N. N.: Jerzy Skolimowski filmjei
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Ferreri medvéje Berlinale
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Önmagunk túszaiként Isten hátrafelé megy
• Spiró György: Protkó Sztálin menyasszonya
• Molnár Gál Péter: Lázár vagyok a csókok lakomáján Cyrano de Bergerac
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A halál keresztútján
• Koltai Ágnes: A zöldfülű
• Hegyi Gyula: A kézilány meséje
• Békés Pál: Képeslapok a szakadékból
• Székely Gabriella: Bármerre jársz
• Tamás Amaryllis: Bizánci tűz
• Békés Pál: Ébredések
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: A nőnemű revolver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Bábok

Kitanulni Kitanóból

Forgách András

Három tragikus szerelem története, jelenetek a bábuk életéből. A „szelíd” Kitano Takeshi és a bunraku.

 

Egy Kitano még akkor is Kitano, ha nem egészen Kitano. A Bábok szüzséje meglepően vékony, és miközben az ember nézi ezt a filmet, szinte attól fél, hogy már-már elszakad (mármint nem a film, hanem a mese): a képek sodorják előre a történetet (ez persze nem olyan nagy baj egy filmnél), na meg az, hogy az ember folyton egy „Kitano-filmre” vár, és Kitano igen okosan kihasználja a vele kapcsolatos várakozásainkat, mondhatni beleépíti őket a filmjébe, de végül meghagyja őket várakozásnak, hiánynak.

Ráadásul ezek a képek túlságosan is gyönyörűek: ködös hegycsúcsok, virágos rétek, tengerpart, a négy évszak Japánban, ez a film valóságos anzixkártya-gyűjtemény. Kitano bemutatja a szigetország szépségeit, ligeteit, parkjait, a cseresznyevirágzástól Sapporo rideg, hófödte csúcsaiig (igaz, a nyomorból, a szemétből, a külvárosokból is ad kóstolót, és véres gyilkosság is van egy liftben, bár csak jelzésszerűen, egy betét-történet betét-történeteként). Ami a filmből mégis megmarad az ember emlékezetében, az a céltalan szépség, a természeti képek öncélú gyönyörűsége, mintegy a történet mellett és fölött – mintha a mese, mint egy haikuban, csak ráadás volna, tanulság, ezekhez az örök szépségekhez.

De van valami, ami miatt a film eredetisége mégis végig kitart, az elején megütött hang végig zeng, és ez pedig a három egymástól független történet nem könnyen definiálható közös nevezője? többszöröse?, amitől a Bábok mégiscsak összetéveszthetetlen akárki más filmjével. Hogy mi ez a közös nevező, azt Kitano néha kimondja, szinte a pofánkba üvölti, néha elhallgatja, lerombolja: mint a gyerek, aki hirtelen szétrúgja a homokvárat, amit nagy fáradtsággal felépített. Talán ez a Kitanónál már korábbi munkáiban is megismert romboló-építő gesztus a leginkább megragadó ebben a filmben. Ugyanaz és mégsem ugyanaz: a rendező a Dolls-szal nyilvánvalóan fordulathoz érkezett művészetében: ezután már nem csinálhat olyan filmeket, mint azelőtt, vagyis inkább ő maga deklarálja, hogy nincs kedve olyanokat csinálni, mint korábban: egy korszak lezárult az életében. Nyilvánvalóan nem csak a nézőit, hanem saját magát is meg akarta lepni ezzel a művével – és ez már igazi Kitano-i gesztus: a vásári komédiásé, aki egy-egy poénjával még saját magát is képes meghökkenteni. Amikor riporterek faggatják erről a változásról, ő rendre arról beszél, hogy „igazi” színes filmet akart végre csinálni. Egy szégyentelenül színes filmet. Mintha korábbi filmjeiben félt volna a színektől. És elmondja, hogy szándékosan nem dolgozott ugyanazokkal a színészekkel, mint korábban. És hogy szándékosan nem írt szerepet magának a filmbe. Valamint – és ez a legérdekesebb – szégyentelenül bevallja, hogy amikor meglátta Yamamoto, a híres japán divattervező a filmhez készített jelmezeit, megdöbbent, Yamamoto a forgatókönyvben szereplő két hajléktalan koldus főszereplőre egy egész arzenálnyi gyönyörű ruhát tervezett, olyannyira, hogy Kitano kénytelen volt átalakítani a forgatókönyvet, ha nem akarta újraterveztetni a kollekciót. A híres divattervező stilizált (és a filmben teljesen irreális) jelmezei legalább annyira formálták a filmet, mint a Kitano saját eredendő víziója. Ha két hajléktalan, kóbor, nyomorult koldust képről-képre állandóan változó, habkönnyű, patyolattiszta és őrületesen modern köntösökben látunk vánszorogni, miközben azt látjuk, hogy időnként nyilvános illemhelyek előtti szeméttartályban kotorásznak élelemért, az mindenesetre eléggé próbára teszi az ember valóság-érzékét: vagyis azt, hogy az ember végső soron egy filmet mégiscsak valóságnak szeretne elfogadni.

Kitano vállalja a kockázatot, de ahogy halad előre a film, és egyre több kérdés merül fel az emberben, amelyekre Kitano elhalasztja a feleletet (el tudja halasztani, különleges képessége ez), egyre nagyobb szimbolikus terhek rakódnak a filmre, és egy néző – ezt egyébként Kitano tudja a legjobban – puszta szimbólumokkal a legritkábban éri be. Ráadásul, hogy még jobban próbára tegye iránta érzett hűségünket, a három történethez egy folklorisztikus hangulatú negyediket is kapcsol, amely voltaképpen az egész film keretéül szolgál, és amelynek segítségével szégyentelenül közli nézőjével a „mondanivalót”, és ráadásul a film végén még egyszer elismétli, valósággal a szájunkba rágja – hát ez sem volt eddig jellemző Kitanóra. Mint afféle káprázatos referencia-alkotással megismerkedünk a japán kultúrtörténet egyik reprezentatív művével, egy klasszikus bunraku-bábdarabbal, a „japán Shakespeare”, Csikamacu Monzaemon (1653-1724) darabjával, azaz a Meido No Hikyaku-val (angolra hol A pokol küldönce, hol A szerelem küldönce címmel fordítják), amelyből a film elején láthatunk egy hosszabb részletet, hol úgy, hogy a mozgatókat is látjuk, hol úgy, hogy eltűnnek, és csak a virtuózan mozgatott bábok látszanak (a rendező nem csupán a bábjáték résztvevőit, de még a japán nemzeti színház közönségét is megmutatja, mintha dokumentumfilmet készítene), de mintha gyengeelméjűnek tartaná nézőit, a film végén ráadásul a főszereplőket is a bábok ruhájába öltözteti, és így halnak közös halált, csakúgy, mint a bunraku-darab hősei.

A három, egymásra vonatkoztatható elmondható történet zavarbaejtően egyszerű. 1. a munkahelyén sikeres fiú az esküvője napján értesülve arról, hogy volt menyasszonya öngyilkosságot kísérelt meg és elmegyógyintézetbe zárták, megszökik a főnöke lányával kötendő házasság elől a templomból és kihozza a sérült lelkű, beszélni is elfelejtett lányt a kórházból: előbb luxusszállodába költözik vele, majd pénze fogytán, a kocsijában vészelnek át néhány évszakot, végül vándorolni kezd volt szerelmével, akit vörös kötéllel láncol magához, nehogy elkóboroljon, míg el nem jutnak hajdani eljegyzésük helyszínére, egy hegyi szállodához, Saporróba, ahol csúszni, hemperegni zuhanni kezdenek a meredek, havas lejtőn, míg végül egy fán fennakadva az őket összekapcsoló vörös kötélen függve himbálóznak a szélben, mintha együtt felakasztották volna magukat. A páros öngyilkosságot Japánban éppen Csikamacu Monzaemon tette divatossá: annak idején direkt azért lettek öngyilkosok a szerelmesek, hogy darabokat írjanak róluk. Visszatérő szimbóluma ennek az epizódnak egy eltaposott rózsaszín lepke is, amit hol a lány bámul, hol a fiú, és nyilvánvalóan az elhagyott és eltaposott leány jelképe – csak egy példa a filmben burjánzó szégyentelen szimbolizmusra.

2. Egy jelentéktelen, babaszépségű énekesnőnek – aki mellesleg hatalmas sztár, nagy rajongótáborral – autóbalesetben megsérül az arca, ezért visszavonul rajongói elől, akik közül az egyik, a legszívósabb, hogy riválisait legyőzze, végül megvakítja magát, csak hogy minden vetélytársán felülkerekedve a tengerparti homokban üldögélő letapasztott szemű lány közelébe férhessen (a szerelmes koldusok is elhaladnak a tenger hullámait bámuló lány előtt: Kitano nem csupán párhuzamosan vágja az epizódokat, hanem gondoskodik arról is, hogy a szereplők belegyalogoljanak egymás történetébe, elmenjenek egymás mellett anélkül, hogy tudnák, közös történetben szerepelnek, egymás történetének vízióivá, adott esetben rémálmaivá válnak). Ezután a rajongót hazafelé elüti egy autó, látjuk, ahogy a köztisztasági alkalmazottak mossák fel a vért az aszfaltról, a vörös festék alá a rendező a rajongó arcmását kopírozza a filmre. Kitano mindig is hajlandó volt gyermeknek tekinteni a közönségét és színészeit is, ez utóbbiak gyakran játszanak gyermekjátékokat filmjeiben. Korábbi műveiben az ilyen ötleteket hihetetlen amplitúdóval rendszerint valami könyörtelen leszámolás követte, miáltal persze kozmikus távlatokba helyeződik az infantilizmus: váratlanul rálátunk arra, hogy a hallatlanul bonyolult és a hallatlanul egyszerű egyszerre vannak, és nem működnek a beidegződött értékrendszerek. Ezúttal, mintha a szétszerelés jobban sikerült volna a rendezőnek, mint az összeszerelés.

3. Egy öreg japán gengszternek, egy jakuzának, orvosa látogatása után, fiatal testőreivel a házasságról folytatott beszélgetés közben eszébe jut hajdani szerelme, akit otthagyott évtizedekkel azelőtt egy padon azzal, hogy még visszatér hozzá – kilépett a gyárból és jakuzának állt, a kalandot, a meggazdagodást választotta a szürke élet helyett –, s a lány akkor megígérte neki, hogy minden szombaton várni fogja egy ebéddel. Az öreg jakuza fogja magát, és kíséretét hátrahagyva bemegy a parkba, felkaptat egy lépcsőn, és ámuló szeme előtt tényleg ott ül a padon a nő, akit rögeszméje ragyogóan konzervált és akit mindenki bolondnak tart, mert évtizedek óta minden szombaton ott ül, a kezében két doboz étellel. A vén gengszter leül a nő mellé, de nem fedi fel kilétét, s az nem is sejti, hogy hajdani szerelme ül mellette, egy idő után, a második vagy harmadik szombaton megkínálja a nála levő ebéddel is, ám pont azon a napon, amikor kijelenti, hogy többé nem vár a hajdani fiúra, hiszen itt van most ez a szimpatikus öregember, akivel együtt ebédelhet minden szombaton, tehát kigyógyul a rögeszméjéből, a testőreit vigyázatlanul hátrahagyó vén bűnözőt lelövi egy bérgyilkos. Amikor az öregember már majdnem kiérve a parkból hátrafordul, mert testőre kétségbeesett pillantásából megérzi, hogy veszély leselkedik rá, arcán már ott van a kioldódás enyhülete: már kioldódott a saját szerepéből, már majdnem önmaga, már nem bábu többé, de ezért meg kell bűnhődnie, meg kell halnia.

Igencsak rafinált címet adott filmjének Kitano: a Dolls fordítása (ezen a címen fut mindenütt, nem fordították le se franciára, se németre, se olaszra) helyesen nem „bábuk”, hanem „babák”: tehát hősei még csak nem is marionettfigurák, hanem a hierarchiának még lentebbi lépcsőfokán vannak: babák, pelenkázni, etetni, ringatni kell őket, aztán lefektetni, betakargatni, ahogyan a kislányok játszanak velük, felnőtt életük szerepét gyakorolva. Hőseink nem azért pusztulnak el, mert valamilyen hibát követtek el, hanem akkor kell meghalniuk, amikor ezt a hibát sikerül korrigálniuk: kilépnek a kiskorúságból, de ehhez őrületre, rögeszmére, devianciára van szükségük (a gengszter devianciája az, hogy felrúgja az óvatosságot, a közlekedési rendőré az, hogy megvakítja magát, a fiatal top-menedzseré az, hogy részvétet érez). Kitano, önmagához hűen, játékosan értelmetlen ábráját adja a tragédiának: ez a titka. Ha agyonmagyarázza is a történetet, végül mégis megfoszt bennünket minden racionális magyarázattól, végül mégis azzal az érzettel megyünk ki a moziból az utcára, hogy magát az életet láttuk, és csodálkozva hunyorgunk a napsütésben, mert annyira irreális az, ahogyan egy autóbusz elrobog előttünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2357


előző 1 következőúj komment

midas#1 dátum: 2005-12-12 20:45Válasz
kitano megrendezte, a titanic elhozta, a mokép forgalmazta és dvd-n kiadta, a duna tv a minap leadta.. (én pedig megnéztem.)

a filmvilág anno kétszer is megemlékezett a dollsról. vágvölgyi szerint "A szerelem, legalábbis a szerelem beteljesülése, lehetetlen, Kitano három cáfolhatatlan példával igazolja ezt!" míg forgách szerint "Kitano, önmagához hűen, játékosan értelmetlen ábráját adja a tragédiának: ez a titka. Ha agyonmagyarázza is a történetet, végül mégis megfoszt bennünket minden racionális magyarázattól(..)"

pedig.

forgách bábuk/babák vonala pl. nem tűnik túl relevánsnak, annak ellenére nem, h tényleg érezni némi iróniát a címadás kapcsán: ami ("dolls") amúgy nem csak babákat jelent, hanem "szép, de nem okos nőket" is az angolban.

ahogyan a film eleji bunraku bábjáték egy sok száz éve megírt szerelmi tragédiát képez le adott színházi eszközökkel, úgy elevenedik meg a bunraku-tipikus szerelmi tragédia hármasa a film nyelv által kitano mozijában.

mozgó kép, ami natív eszközeiben túllép a színházon, hisz a valóság álomszerűen szép díszletei a színpadi lehetőségeken eredendően túlmutatnak; míg a karakterek gyönyörű és változatos ruhái mind visszautalnak a bunraku bábok ruháira, teljessé téve és vonatkozásaiban magyarázva a kitanói koncepciót.

amikor a film végén főhőseink szinte maguk is bunraku bábokká válnak, kitano nem tesz mást, mint tiszteleg az évszázados műfaj előtt, beismerve, h bár az eszköz más, az üzenet "ugyanaz".

mindez azonban csak keret és formanyelv, a lényeg nyilvánvalóan a szerelmi történetekbe varrt kitanói üzenet, amely kibontható a filmből, és ami a legkevésbé sem az igaz szerelem lehetetlenségéről szól agyonmagyarázva, ahol az irracionalitás az úr..

a két mellékszál pl. lehetne akár szimbolikusabb is, ám tudatosan nem azok, hisz csak magyarázó/aktualizáló betétek ők, ráadásul egymás inverzei - az egyoldalúan erőltetett, s végül a maga módján beteljesülő szerelem hol női, hol férfi oldalról megmutatva.

érdekes, h mind a három részben a férfi a cselekvő, ő indul az elveszejtett (matsumoto), elveszett (az oyabun), valamint -viszonozva- sosem volt (nakui) szerelem után. ezek közül a legabszurdabb és legerőltetettebb a harmadik, bár még ez is képes beteljesülni, hisz nakuit is gyászolja a feketébe öltözött haruno. a vak nakui ugyan célba ér (boldogság!), ám az autóút mellett botorkálva sorsszerűen ütik el végül. az oyabun arcán is a boldogságot látni, mielőtt kivégzi egy jakuza, és őt is gyászolja a rá előzőleg kb. 40 évet hiába váró asszony.

azonban mindezen két beteljesülést megelőzi matsumoto és sawako feltűnése, akik a szerelem ellen elkövetett bűnükért közösen végigvezeklik a filmet: a fiú mindent felad, h a miatta öngyilkosságot megkísérlő lány bocsánatát elnyerje, ami végül eljegyzésük helyszínén be is következik, amikor a lány immár megtisztult elmével borul a fiú nyakába. közös a három történetben, h az egyszer volt szerelem utolérésébe mindhárom kezdeményező férfi belehal. matsumoto és sawako közös halála mögött viszont nem a csalóka és aránytalan áldozattal járó pillanatnyi boldogság elérése, hanem a tényleges beteljesülés áll - nem véletlenül köti rá a film egy az egyben a bunraku darabra a történüket.

matsumoto és sawako, mint csöndes, vezeklő kísértetek haladnak a beteljesülés felé, jelenlétükkel és megjelenésükkel hatnak (a "szerelem küldönceiként") a két másik történetre, elindítva (az oyabun házánál) és beteljesítve (a tengerparton) azokat. a három történet egymásba játszatása a film utolsó felének kulcsmomentuma, amikor a rózsaligetben ugyanabban a pozícióban (ki melyik oldalon ül..) mutatja a kamera mindhármójukat, elölről-hátulról.

az igaz szerelem matsumoto és sawako kapcsolatában volt csak meg, ám ők sem becsülték azt, eljátszották, bár végül mégis meg tudták menteni, túlélni viszont már nem voltak képesek. esetükben a két fél, a két oldal érzelmi súlya tényleg egyensúlyba került (=igazi/viszonzott szerelem), akár egy libikóka esetén (ezért lógnak ők oly kibillenthetetlenül a film végén..), míg a másik két történetben a kényszeres akarás -egy-egy pillanatra bár, de- hozta ugyanezt az állapotot.

kitano pesszimista ám gyönyörű mozija tehát messze nem zárja ki a boldogságot, sőt, három beteljesülő szerelmet vezet elő, ám mindhárom esetben az alanyok alkalmatlanságát is hangsúlyozza. a szerelem tehát létezik, de hiába múlik csupán két emberen, már ettől is épp elég bonyolult, sőt.