KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

John Boorman: Zardoz

Paradoxonok mozija

Pápai Zsolt

Vértelen tucatmozi és vérbő experimentál, hipergagyi fércmű és ultrainventív műremek egyben. Boorman egyik legellentmondásosabb filmje a Zardoz.

 

Az antiutópiák örök paradoxona, hogy alkotóik a szörnyű jövő megfestésével a kevésbé szörnyű jelen apológiáját nyújtják, azaz végső soron éppen annak az állapotnak a dicséretét zengik, amely társadalomkritikájuk kiindulópontjául szolgált. A szerzői pozíció teszi, hogy felértékelődik azon szituáció jelentősége, amelyből a kritikai attitűd kisarjadt, és a jelenbeli helyzet – még ha nem is taglalják részletesebben – pozitív minőségként tételeződik a jövő rémlátomása mellett.

Írók és filmrendezők állandó dilemmája, miként oldható fel az ellenutópiák lényegéből fakadó ellentmondás, hogyan lehet cselt vetni a paradoxonnak. Másképpen fogalmazva: miként lehet beszélni a jövőről úgy, hogy a jelennek címzett kritika ne sérüljön? John Boorman rendező a maga módján oldotta meg a problémát azzal, hogy közvetlenül az 1974-ben kelt Zardoz című negatív utópiája leforgatása előtt számot vetett múlttal és jelennel, szemernyi kétséget sem hagyva azzal kapcsolatban, hogy nincsenek illúziói. A korai munkáiban idült mizantrópiától gyötört direktor előbb a – számára – közelmúltat panorámázta be a különböző civilizációk közötti interakció lehetetlenségéről dialógusok nélkül beszélő második világháborús mozijával (Pokol a Csendes-óceánon; 1968), majd a jelent vizsgálva egyértelművé tette, hogy nem hisz a fejlődésben, a barbár ösztönlény és az úgynevezett civilizált ember között nem lát semmi különbséget (Gyilkos túra; 1972).

A Zardoz disztópiája ez utóbbi gondolat következetes és radikális végigvitelére épül. A nálunk ősbemutatót jelentő DVD-kiadáson egy gondolatébresztő és helyenként igen szórakoztató rendezői audiokommentár segít a maga korában félreértett, sőt kiátkozott film helyiértéken történő megítélésében, továbbá négy rádióspot és egy előzetes színesíti a csatolt anyagok listáját. A történet 2293-ban játszódik, ekkorra a társadalom két nagyobb csoportra, az eredeti élőhelyükön tengődő barmokra és a világból kivonult kiválasztottakra tagozódott. Az alsóbbrendűek bálványimádásra szakosodtak, az elit tagjai pedig magukat tették istenné azzal, hogy rátaláltak az örök élet titkára, mégsem boldogok, hiszen – egy dezertált helótának kell rádöbbentenie őket erre – a falanszter-vegetáció a normális emberi élet nyújtotta áldások közül számosat megtagad tőlük. A Gyilkos túrában közvetített gondolat a Zardozban némi korrekcióra kerül, hiszen itt már nem ösztönlény és észember közötti egyenlőségtételről, hanem előbbinek utóbbi fölé helyezéséről van szó: ezt húzza alá, hogy a direktor – pályája során először – hangsúlyos szerepet szán a szerelemnek, és nyíltan beszél annak identitás-regeneráló erejéről.

Azonban hiába munkál sziklaszilárd ideológia a kultúrtörténeti allúziókkal teletűzdelt műben – Baum Oz, a csodák csodája című regényétől Beethoven VII. szimfóniáján és Porter A nagy vonatrablás című filmjén át Millais Ophélia című festményéig sok minden megidéztetik itt –, az eredmény felemás. A Zardoz az egyik legnehezebben dekódolható mozi a rendhagyó hangütésű mesékben amúgy sem szűkölködő oeuvre-ben, különös képződmény, vértelen tucatmozi és vérbő experimentál, hipergagyi fércmű és ultrainventív műremek egyben. Talányos darab, legnagyobb paradoxonja, hogy míg a sztorija egy harmadvonalbeli tévéjátékhoz sem volna elegendő, ritka míves a megmunkálása. Karrierje kezdetétől Boorman rendre megvívta a maga harcát a lelke legmélyén szunnyadó kísérleti filmessel a világsiker érdekében, hol az időkezeléssel (Point Blank), hol a dramaturgiával (Pokol a Csendes-óceánon), hol a vizualitással (Az utolsó Leó) folytatva parázs csatákat. A Zardoz a direktor egyik legszemélyesebb mozija – azon kevés filmjeinek egyike, amelynek minden munkafázisát ellenőrzése alatt tarthatta –, mégsem lett belőle opus magnum. Ugyanakkor azonban tipikus Boorman-mű, egy, a mainstream nélkül meglenni képtelen, kivételes vizuális fantáziájú kísérleti filmes munkája.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2227