KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mátyássy Áron: Utolsó idők

Érintő

Reményi József Tamás

Mátyássy Áron elsőfilmje az idei szemle fődíjasa, erényei nem a narrációban, hanem szemléletében rejlenek.

 

A film kissé fellengzős címe egy tehetséges munka esendőségeiről árulkodik. Utolsó nyarak, dalok, mozielőadások nagy hagyományai mentén az Utolsó időkkel Mátyássy Áron is végzetszerű történetet, bezárulóan reménytelen világot hirdet meg, de a súlyos fogalmak használata éppoly fölös, külsőleges stilizáció marad, mint filmjének zenéje, amelynek záródalával e cím egybecseng. (Márkos Albert munkája, Harcsa Veronika éneke önmagában kitűnő, csak éppen semmi köze a képeken látottakhoz, folyamatos használata az olcsón vett elégikusság benyomását kelti, illetve a több helyütt akadozó narráció áthidalására szolgál.) A forgatókönyvíró-rendező tehát erős gesztusokat vet be, de erényei – ma még – nem a fölényes elvonatkoztatásokban, hanem a szemléletében, az emberi reakciókat fürkésző figyelmességében rejlenek.

Az Utolsó idők 1997 nyarán, a magyar-ukrán határ közelében játszódik, azaz térben és a figurák egzisztenciáját illetően is a széleken. Klasszikus határhelyzet, amely jellemzi a családi viszonyokat (a főszereplő testvérpár, Iván és Eszter árván, magára maradtan kínlódik), a megélhetést (a hétköznapok megszokott munkája a csempészet, az esélyek többnyire a bűnözés választóvonalán túl kereshetők), a természeti környezetet (út épül a modernizáció, illetve örökölt és „vadonatúj” rombolások ugyancsak szokásos kelet-európai találkozási pontjain). Mátyássy azonban nem elégszik meg ennyi kiélezettséggel: Esztert autistaként állítja elénk, aki a világ működésképtelenségének és kiszolgáltatottságának mintegy emblémája. Nagyon kockázatos alkotói döntés ez, arra kötelez, hogy a film végigvizsgálja, mi is a normális, az elfogadható, a védhető és a védhetetlen ebben az értékhiányos környezetben, s ha e vizsgálat intenzitása elmarad az embléma mögül/mellől, a figura harsány látványosság marad. (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Mátyássyra erősen hatott Szász János/Csáth Géza elmebeteg nőjének funkciója, alakformálása.) És persze bravúrt kíván a szerep a színésznőtől, akinek nem csupán orvosi értelemben kell hitelesnek lennie, hanem sorsot és személyiséget kell produkálnia. Vass Teréz – egy-két túlkarikírozott gesztustól eltekintve – nagyszerűen játszik, őrajta nem múlik, hogy a rendezői koncepció teljesüljön.

Rímel-e hát kellő szuggesztivitással a környezet Eszter sajátosságaira? Sok ponton igen, átgondoltan, sőt megrendítően. A találkozások, a meg nem történt, a csődöt mondott, vereséget jelentő találkozások szintjén autista módjára viselkednek hőseink. Mátyássy arra figyel, ahogyan az elemi emberi érintkezésekben érzékelhető a társadalmi méretű káosz. E ponton Iván nemcsak testvére, hanem párképe Eszternek. Mindenkit elvadít magától, mindenkivel szemben magára marad, érdekeit nem képes képviselni semmilyen szinten. Ezért marad alávetettje az alvilági erőszaknak éppúgy, mint a hatósági felsőbbségnek, ezért marad számára pusztán a gépies ölelés gyakorlata – később már az sem –, valódi szerelmi kapcsolatot tartani képtelen. Ezért jut el észrevétlenül, de törvényszerűen a legsúlyosabb devianciáig, a vérbosszúig, ami után a nővérén erőszakot tevőkkel együtt kell pusztulnia. Ahogyan Eszter beteg mozdulattal ellöki magától a kezeket, éppúgy retteg Iván is a külvilág minden érintésétől.

Kár, hogy az első játékfilm örök veszélyét Mátyássy sem tudja elkerülni: ebbe az autisztikus körképbe beemel olyan részleteket is, amelyek kidolgozatlanul csak terhére vannak a filmegésznek. Ilyen például a természetbe kivonult városi fiatalok beilleszkedési gondja (a rendező egy korábbi, igen jó kisfilmjének egész tematikája átkerül ide, sután és súlytalanul). Valamiképp a ’68-asoknak, tehát a Mátyássy-nemzedék apáinak frusztrációi is idekeverednek. Az arcokra, mozdulatokra, rebbenő pillanatokra nagyon fogékony operatőrrel, Herbai Mátéval együtt megkísérel a rendező a(z ős)természet, a lepusztított táj és a nagyvárosi sivárság hármas képével és filozofikus szembeállításával is megbirkózni, de ez is túl nagy falatnak bizonyul. A táj (kép)nyelvi kifejezőeszközként nem szólal meg.

És mégis. A tétova hegyi díszletek között dráma zajlik, és Mátyássy, aki már az Utolsó időkhöz érdemeiben és fogyatékosságaiban hasonló kisjátékfilmjét, a Mínuszt is a végletesen kisemmizetteknek szentelte, a magyar filmművészet egyik jelentős vonulatát folytatja. Ma kiváltképp elhagyhatatlan feladat és – díjakkal is alig becsülhető – vállalkozás.


UTOLSÓ IDŐK – magyar, 2009. Rendezte és írta: Mátyássy Áron. Kép: Herbai Máté. Zene: Márkos Albert. Vágó: Kovács Zoltán. Hang: Balázs Gábor. Producer: Bodzsár István. Szereplők: Kádas József (Iván), Vass Teréz (Eszter), Szalay Marianna (Léna), László Géza Attila (Dénes), Földes Eszter (Ilus), Lukáts Andor (doktor). Gyártó: Unio Film. Forgalmazó: Budapest Film. 90 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9943