KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/március
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Esernyők és óceánok Jacques Demy halálára
• (X) : Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény És Alapítvány
• N. N.: A XXII. Budapesti Független Film- És Videószemle eredményei
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László Díja, 1990

• Reményi József Tamás: Hol kezdődik a bűn? Filmcenzúra
• Bayer Zsolt: Hol a cenzúra mostanában Filmcenzúra
• Lányi András: Javaslat Filmcenzúra
• Molnár Péter: Javaslat Filmcenzúra
• Kulin Ferenc: Fertőzést kapott a kultúra, amit ki kell hevernie Filmcenzúra
• Rajk László: A dohányzás is káros az egészségre Filmcenzúra
• Zalán Vince: A szenvedélyek melodrámája Pedro Almodovarról
• Márton László: Óriáspókok R. W. F. palackpostái
• Bikácsy Gergely: Gyémánt, rejtekhelyen Fény, víz, Ommerganck
• N. N.: André Antoine filmjei
• Pataki Éva: A tekintet szabad Beszélgetés Zsigmond Vilmossal, Szabó Gáborral, Edelenyi Jánossal és Illés Györggyel
LÁTTUK MÉG
• Báron György: A távollét hercege
• Koltai Ágnes: Itt a szabadság!
• Székely Gabriella: Balladák filmje II.
• Bikácsy Gergely: A Paradicsom... ...és a Pokol
• Ardai Zoltán: Oltalmazó ég
• Szemadám György: Kedves ellenségem
• Koltai Ágnes: Éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok
• Tamás Amaryllis: Szállnak a varjak
• Sneé Péter: Revans
• Sneé Péter: Áldott kitaszítottak
KÖNYV
• Csala Károly: A lehetetlen megkísértése Huszárik-breviárium
ELLENFÉNY
• Forgách András: Éld túl, amit nem tudsz megcsinálni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hamis szelek

Az empátia határai

Soós Tamás Dénes

: A Styx a menekültválság legégetőbb kérdéseit szegezi nekünk.

 

Nyugati filmrendezők, ha a menekültválságról forgatnak, hajlamosak az európai mitológiához nyúlni, hogy nagy horderejű metaforákba csomagolják a migránssorsot. Mintha a politikához hasonlóan a művészet is megpróbálná integrálni a távolról érkezőket, és elhelyezni őket a számunkra oly ismerős koordinátarendszerben. Az Eldorádónak már a címválasztása is szimbolikus volt, de a svájci Markus Imhoof személyes hangvételű dokumentumfilmjében Dante allegóriája is előkerült, mely szerint a bevándorlók az afrikai pokolból szöktek el, hogy aztán megrekedjenek az őket kitoloncoló bevándorlási hivatalok purgatóriumában, és sose nyerjenek bebocsátást az európai paradicsomba. A Hamis szelek eredeti címválasztása, a Styx pedig egészen a görög mitológiáig ás vissza, a földi életből az alvilágba vezető folyóhoz, melyen Kharón, az alvilág révészének megfizetésével lehetett átkelni – a halott, akinek a nyelvére a rokonai nem helyeztek el egy érmét, nem léphetett be a holtak birodalmába, és megrekedt a két világ között. Csakúgy, mint azok az afrikai migránsok, akiknek a Hamis szelekben léket kap a hajója az Atlanti-óceánon, de segítségükre se az arra járó szállítóhajók, se az európai parti őrség nem siet. A párhuzam persze végső soron sántít, hiszen az afrikaiak nem az alvilágba, hanem egy feltételezett paradicsomba akarnak eljutni, de a metaforának ebben a félrecsúszásában épp a megértésnek és a segítségnyújtásnak az a kudarca fejeződik ki, amelyről a Hamis szelek szól. Ahogy a menekültválság eddig nem tapasztalt erkölcsi, gazdasági és politikai kihívás elé állítja Európát, amelyre egyelőre nem találja a választ a kontinens, úgy az európai kultúrhagyományba sem lehet hézagmentesen integrálni az egyelőre felfoghatatlannak tűnő sorstragédiákat, a migránskrízis humanitárius katasztrófáját.

Erről a tehetetlenségről beszél nagy drámai erővel Wolfgang Fisher Európai Filmdíjra jelölt alkotása, amelyben egy német orvosnő (Susanne Wolff) Ascension szigetére, a Darwin teremtette mesterséges dzsungelbe indul nyaralni egyszemélyes vitorlásán, ám félúton találkozik egy léket kapott afrikai halászhajóval, amelynek fedélzetén száz menekült sínylődik. Megmenteni mindegyiküket nem tudná, ahhoz nem elég nagy a hajója, a lelkiismerete és a hippokratészi esküje viszont arra kötelezné, hogy megpróbálja a lehetetlent. De a hajó megközelítésével nemcsak a saját életét veszélyezteti, hanem a menekültekét is, akik a remélt megmentő láttán elkezdenek beugrálni az óceánba – hogy ott aztán megfulladjanak. Mi az egyén felelőssége, amíg a rendszerszintű megoldás várat magára? Érhet el változást egyetlen ember? Nem lehet, hogy épp azzal árt a menekülteknek, amit ő segítségnek szán? A helyzet egy feloldhatatlan halálcsapda, amelyre Fishernek nincsenek kész válaszai, de a kérdéseket úgy teszi fel, hogy azok ólomsúlyát a bőrünk alatt is megérezzük. Helyes megoldást tehát nem kínál, de a hamis illúziókkal kíméletlenül számol le a film, amely az életeket szakszerűen mentő, és a vitorlását is hasonló precizitással kezelő orvosnő utazása során a tömegfilm egyik sarokkövét, a cselekvésbe vetett hitet mozdítja ki a helyéből. Miközben azt figyeljük, hogy a doktornő magányos küzd a természettel, mint Robert Redford a Minden odavan-ban, és egy elsöprő erejű vihart is képes egyedül kezelni a szaktudásával, a műszerek, csavarok, árbocok és kötelek precíz összehangolásával, a menekültválsággal szemben már tehetetlen: őrlődik s szétszakad az erkölcsi felelősség súlya alatt.

A rendező magabiztosan kormányozza el filmjét a rá leselkedő veszélyek, a didaxis és a művészi unalom árnyékából. A minimális párbeszédet használó, kamerakezelésében metaforikus film igazi stílbravúr, amelyet a nyílt tengeren forgatott a nyolcfős stáb egy alig tízméteres vitorláson. Az eleinte használt, isteni nézőpontot sugalló, extrém felső gépállások nem Isten hallgatását, hanem az arra cirkáló szállítóhajók, nemzetközi cégek és az egzisztenciájukat féltő hajóskapitányok, ha úgy tetszik, Európa közönyét mutatja fel.

 

HAMIS SZELEK (Styx) – német, 2018. Rendezte. Wolfgang Fischer. Írta: Wolfgang Fischer és Ika Künzel. Kép: Benedict Neuenfels. Szereplők: Susanne Wolff (Rieke), Gedion Odour Wekesa (Kingsley), Alexander Beyer (Paul), Inga Birkenfeld (Marie). Gyártó: Schiwago Films / Twenty13 Productions. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 94 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13916