KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/február
• Simándi Júlia: A misszionáriusok nem a piacon vannak Üzletmozi
• Sneé Péter: Magyar bujálkodás
• Kenessei András: Misszionáriusok a piacon Művészmozi
• Zsugán István: Még forr a must Beszélgetés Sára Sándorral
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A bűn prófétái Gengsztermítoszok
• N. N.: Gengszterfilmek
• Hirsch Tibor: Amerikai rabló-pandúr Új idők gazemberei

• Zalán Vince: Képek által homályosan Alice a városokban
• Forgách András: Rókalyuk Privát háború
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Caligari előtt Pordenone
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bizonytalanságban
• Székely Gabriella: Ga, ga avagy dicsőség a hősöknek
• Hegyi Gyula: Egyenesen át
• Hegyi Gyula: Bal lábam
• Ardai Zoltán: Miss Daisy sofőrje
• Tamás Amaryllis: Játékos végzet
• Tamás Amaryllis: Palimadár
TELEVÍZÓ
• György Péter: A metaforák vége Századvég és televízió
MÉDIA
• Nádasdy Ádám: A hölgy megtette kötelességét Thatcher és a BBC

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Szesztolvajok

Baski Sándor

Angel’s Share – 2012, brit. Rendezte: Ken Loach. Írta: Paul Laverty. Kép: Robbie Ryan. Szereplők: Paul Brannigan (Robbie), John Henshaw (Harry), Gary Maitland (Albert), Siobhan Reilly (Leonie), William Ruane (Rhino). Gyártó: Wild Bunch / Why Not Productions. Forgalmazó: Vertigo Kft. Feliratos. 101 perc.

Ken Loach sajátos vetésforgóban készíti filmjeit. A fajsúlyosabb, politikai és ideológiai kérdéseket tárgyaló dolgozatokat hétköznapibb, „szociális realista” történetek követik. A korrupciós thriller műfajába belekóstoló Halál sugárút után így új filmjével ismét kedvenc kisember hőseihez tért vissza. A cannes-i Fesztiválon a Zsűri díját elnyerő Szesztolvajok sem hagy kétséget a felől, melyik terepen mozog otthonosabban a rendező.

Ezúttal nem csak a stílust, de a helyszínt illetően is hazai pályán dolgozhatott. Loach ugyan nem glasgow-i illetőségű, de többször bemutatta már a skót város kevésbé festői kerületeit és keményfejű lakóit (Nevem, Joe, Édes kamaszkor, Még egy csók). A Szesztolvajoknak is kallódó, bűnnel flörtölő fiatalok a főszereplői (amatőrök alakítják őket, kiválóan), akiknek a bíróság, közmunka formájában, hajlandó még egy utolsó esélyt adni. A Loach állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty által jegyzett történet a sebhelyesharcú Robbie-ra koncentrál, aki barátnője és hamarosan megszülető gyereke miatt változtatni akar életén. Egy jóval vigasztalanabb tanmesében a fiú megpróbálna kitörni a deprimáló környezetből, majd a fináléban – a nézővel együtt – ráébredne, hogy csodák nincsenek, mert ha sikerül is rövid időre kilépni a testi és lelki nyomorból, a múltja vagy a génjeibe kódolt sorsa úgyis visszahúzza. Az idős korára némileg szentimentálissá váló Loach abban különbözik rögrealizmusban utazó kollégáitól, hogy akkor sem hajlandó a kilátástalanság üzenetét közvetíteni, ha ennek érdekében hollywoodi dramaturgiához kell nyúlnia. Robbie is szembesül azzal, hogy a társadalom (beleértve barátnőjének családját) már leírta őt, akad mégis valaki (a közmunka program felügyelője), aki jó humanistaként nem akar lemondani róla. Neki köszönhetően kiderül, hogy a fiúnak van egy különleges tehetsége, de még mielőtt ezzel élni tudna, Laverty – hasonlóan a Barátom Eric fináléjához – beemel itt is egy műfaji szálat. (A heistfilmes csavart a magyar cím sajnos otromba módon felfedi.)

A Szesztolvajok a remény és az optimizmus filmje, ugyanez a történet egy vegytiszta zsánermoziban mégis joggal minősülne naiv és életidegen mesének. Loach azonban, mint mindig, ezúttal is megkérdőjelezhetetlenül hiteles miliőt és karaktereket teremtett, így még a nem túl elegáns deus ex machina-megoldások is megbocsáthatóbbnak – és a szereplők szempontjából megérdemeltnek – tűnnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11277