KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/december
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: FIPRESCI- kollokvium Milánóban
• N. N.: Megújuló művész-mozi Szombathelyen
POSTA
• Fáber András: Wittgenstein és az öngyilkosság

• Hirsch Tibor: Kedvenc ellenségünk USA vs. SzU
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Boldogtalan békeidők Velence

• Molnár Gál Péter: Egy nagyváros kamarazenéje Mesék a járdán
• Barna Imre: Tavaszelő, Moravia, Budapest
• Ardai Zoltán: A hideg boldogság Lang némafilmjei
• Bikácsy Gergely: A fáradt halál rendezője Lang
• N. N.: Fritz Lang filmjei
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Európa Áruház Locarno
KRITIKA
• Lengyel László: Az ablak csukva van Magyar rekviem
• Kovács Ágnes: Képlélektan Szoba kiáltással
• Dániel Ferenc: Foltok a világatlaszon Forradalom után
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Találkozások (Wallenberg)
• Sneé Péter: „hol zsarnokság van...”
• Szemadám György: Dick Tracy
• Fáber András: A fül
• Hegyi Gyula: Előre a múltba
• Koltai Ágnes: A betörés
• Gáti Péter: Jézus élete
• Szemadám György: Sárkány és Papucs
• Tamás Amaryllis: Ifjú Einstein
ELLENFÉNY
• Báron György: Az eladó és az iskolamester

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A nagy kiárusítás

A világbank elektromos szíve

Győrffy Iván

Négy kontinens, négy privatizációs rémtörténet. Átmenetek híján végpontokból áll össze a globális diagnózis.

 

Kevés filmnek vannak saját halottai – ez azok közé tartozik. Ami azonban egy játékfilmnél abszurd vicc, egy dokumentum esetében már véresen komoly. Bongani, a dél-afrikai interjúalany, egyben önkéntes, jószolgálati áramtolvaj a forgatás után négy hónappal rejtélyes körülmények között elhalálozott. A film dedikációja is neki szól – a narrátor sejteti, épphogy világgá nem kiáltja, hogy a tragédia a fekete fiatalember veszélyes hivatásának, pontosabban az ellenlábas nagyvállalati érdeknek köszönhető.

Mindenesetre Florian Opitzot, a rendező-forgatókönyvíró német dokumentumfilmest a vele nagyjából egykorú Bongani halála sem hátráltatja abban, hogy a történelmi félmúltban való mozgóképes kutakodást ezúttal is egy kontinenseken átívelő, rendhagyó nyomozásra cserélje fel. Négy helyszínen, négy alkalmi főhőssel igyekszik szemléltetni a privatizáció pusztító erejét: Nagy-Britanniában egy jó humorú szakszervezeti aktivista kísér végig bennünket a privatizált államvasutak rozsdás mellékvágányain, a Fülöp-szigeteken egy, a fizetős egészségügyből kiszoruló, a fia dialízis-kezelése érdekében hétről hétre élet-halál harcot vívó szegény asszony kálváriáját látjuk, Bolíviában a helyi vízközmű-társaság eladása nyomán kirobbant tiltakozásokat és erőszakos elfojtási kísérletüket követjük (utólag) nyomon egy középkorú nő segítségével, végül Dél-Afrikában a rendőrség által is támogatott áramkikapcsolásoknak ellenszegülő, féllegális mozgalom működésére vethetünk néhány pillantást Bongani háta mögött. A tipikusnak ábrázolt alakok, sorsok és privatizációs történetek eleinte jól tagolt, a végére kissé összekuszálódó tálalását más-más oldalon álló mellékalakok mondatai, a washingtoni pénzközpontokba tett rövid látogatások és egy Nobel-díjas közgazdásznak a taxi hátsó ülésén sebtében felvett ironikus kijelentései központozzák.

A nagy kiárusítás direkt hatáskeltés nélkül is sokkoló, ám helyenként sekélyes látlelet a privatizáció magasztos eszméjének gyakorlati hasznáról. Dokumentumfilmes kultúrája és módszertana közelebb áll Hubert Sauper civilizációkritikai munkásságához (Darwin rémálma), mint Michael Moore agitprop tevékenységéhez vagy akár Al Gore kampányaihoz, vezesse bármily nemes vagy nemtelen cél a kameráikat. Ugyanakkor megtakarítja a kisember és a Világbank közötti lépcsőfokok bejárását, az oknyomozást célzatos feliratokkal pótolja, önismétlésekbe bonyolódik, néha ritmust téveszt és jellegtelen képforgácsokkal, interjúrészletekkel tömi a nézők fejét. Ennek ellenére is tudatosan komponált, hangulatgazdag, ötletes kameramozgásoktól sem idegenkedő és igen elgondolkodtató darabról van szó – kötelező lenne együtt vetíteni az Eskom energetikai cég vagy a Nemzetközi Valutaalap (egy-két kocka erejéig a dokumentumfilmben is felvillantott) reklámjaival. Mert hiába adós az alternatívákkal, hiába általánosít egy-két valóban tűrhetetlen tünetből globális diagnózist, kendőzetlen őszinteségéhez és szándékainak tisztaságához nem fér kétség.

A német stáb aligha olvasta Pilinszky „idevágó” sorait az Örökmozgóból: „A világbank elektromos szivében / az örökmozgó föl-lejár, / mint egy tükör, / mint egy koporsó, / mozgókép, vitrin, üveghintó, / akár egy óriási mécses, / holtfáradt, óriás kisértet”. Mégis, mintha filmjével éppen ebből a nézőpontból tekintene a bádog-putrik vagy a vasúti restik népére, majd vissza. A kamera számára idegen mindaz, ami e két végpont között vagy azokon kívül mozgatja a világot – szerencsés nemzetgazdaságokkal, mértékletes magánosításokkal ugyanis nem foglalkozik. Hiányosságaival együtt is el tudja azonban hitetni: messze nem ez a létező világok legjobbika.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/03 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9305