KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Búcsúlevél

Varró Attila

The Big Heat – amerikai, 1953. Rendezte: Fritz Lang. Szereplők: Glenn Ford, Gloria Grahame, Lee Marvin. Forgalmazó: Warner Home Video. 87 perc.

 

Fritz Lang két évtizedes hollywoodi pályaszakaszában szinte kizárólag film noirokat készített, legyen szó a műfaj születését évekkel megelőző filmdrámákról (Téboly), technicolor westernekről (Rancho Notorious) vagy világháborús thrillerekről (Embervadászat): amerikai művei a legszebb példák arra, hogy a noir nem csupán tematikai és/vagy stiláris jegyekkel definiálható, de egyfajta szemléletmód, attitűd is a világ dolgai felé, bújtassuk azokat bármilyen zsánerköntösbe. Épp ezért az sem véletlen, hogy legjelentősebb klasszikus noir-filmje, az 1953-as Búcsúlevél nem jeleskedik a hagyományos zsánerjegyek felmutatásában: az akár ikerfilmjének is tekinthető Kiss Me Deadlyhez hasonlóan úgy illeszkedik a kánonba, hogy közben látványosan felülírja a csupán középszerű alkotók kötelező szabályait.

Az elsőgenerációs hard-boiled írónemzedék két nehézsúlyú fenegyerekének együttműködéséből született sztori (William P. McGivern sorozatregényéből a legendás bűnügyi riporter, Sidney Boehm írt forgatókönyvet) egy állhatatos rendőrnyomozó könyörtelen bosszúhadjáratát meséli el a nejét meggyilkoló bűnszervezet ellen – méghozzá hőséhez illő célirányos hatékonysággal, az elődök kedvelt narratív truvájaira (időbontás, intenzív szubjektivitás) ügyet sem vetve, mára példátlanná vált szikársággal és oly gazdaságosan, ahogy hajdanán is csak a vérbeli B-filmesek tudták Ullmertől Fullerig. Lang sötéten beszél, de világosan fogalmaz: felvevőgépe nem keres rendre szokatlan szögeket, árnyékos zugokat – hosszan kitartott, keresetlen kameramozgásokkal járja be a kertvárosi házak és modern luxuslakások belsejét, amelyek lakói épp olyan egyszínű papírmasékból készültek, mint élettereik. A Búcsúlevél legizgalmasabb szabálytörése mégsem stiláris: a testi/lelki fogyatékosságok tárházát felvonultató nőalakokban, akiknek hátán a főhős fellépked a keserű győzelemig (miközben egyetlen gonosztevővel sem végez saját kezűleg, miként majd Lee Marvin a Point Blankben), Lang a noir imádott femme fatale-figuráját tépi cafatokra és perzseli szét: bár többbnyire képen kívül, de tűzforró indulattal – lásd a film eredeti címét.

Extrák: nincsenek, de ez itt így is van rendjén.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/09 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8740