KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tangó és tulipán

Vajda Judit

 

A Tangó és tulipán többször is megviccel minket, miközben nézzük. A film olyan turistavígjátéknak indul, mint a Ha kedd van, akkor ez Belgium, majd a turistacsoportból egy figurát kiemelve az ő road movie-jaként folytatódik, hogy végül romantikus film legyen belőle.

Főhősünk Rosalba, egy középkorú pescarai háziasszony (ez is üdítő újdonság, melyet a feministák nyilván üdvözölni fognak), aki – miután egy kirándulás során egyszerűen ottfelejtik egy országúti kávézóban – úgy dönt, inkább hazaindul autóstoppal, hogy legyen egy szabad napja. Ám a sors úgy akarja, hogy Velence felé vegye az irányt, és mivel még úgysem járt ott soha, szervez egy kis magánkiruccanást – férj és gyerekek nélkül.

A címszereplő ellentétpár feminin fele, a tulipán Rosalbát jelképezi, aki Velencébe érkezvén egy öreg anarchista virágárusnál vállal munkát. Az eredeti cím szerinti kenyér pedig egy férfit szimbolizál, aki munkájánál fogva gyakran kerül kapcsolatba a kenyérrel, amikor pincérként a vendégek elé teszi, és aki a nőnek is minden reggel előkészít egy darab kenyeret az egyéb finomságok mellett. Rosalba ugyanis Fernandónál, egy igen-igen választékos beszédű férfinál talál szállást, akivel – ez ugye nem túl meglepő – egymásba szeretnek.

Van-e joga egy férjes, többgyerekes anyának új életet kezdeni, vagy első lépésként például fiatalkora hangszerén, tangóharmonikán játszani, önálló keresetre szert tenni, és végül – közel az ötvenhez – beleszeretni valakibe? Ezt az énkereső mesét Silvio Soldini 2000-ben (!) készült műve sok humorral, érzelemmel, néhány abszurd jelenettel és – ahogy azt az olasz filmektől megszokhattuk – sok bolondos alakkal ábrázolja.

Az epilógusként a film végére toldott jelenet pedig (ami lehet álom vagy képzelgés, de lehet valóság is) a kőkemény realistákat talán fanyalgásra készteti, de a romantikusoknak és a feministáknak mindenképpen tetszeni fog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/06 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8295