KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Megjönnek a menyasszonyok

Koltai Ágnes

 

Mesterkéltsége és nehézkessége ellenére vonzza az ember tekintetét Emir Kusturica első, 1979-ben forgatott tévéfilmje, a Megjönnek a menyasszonyok. Valahogy úgy, ahogy az érdekesen csúnya tárgyakon is elidőzik szemünk: hitetlenkedve, de hosszan nézegetjük. Különös hangvételű filmmel kezdte pályáját Kusturica; egy mogorva balladával, amolyan iskolás pszichológiai tandrámával. S bár nyoma sincs benne az Emlékszel Dolly Bellre? lírai humorából és A papa szolgálati útra ment tragikomikus kétségbeesettségéből, mégis érződik belőle a tehetség: a bizarrság és a – debütáns rendezőknél ritka – formai biztonság.

Mintha a népköltészet egy darabja elevenedne meg, durva favágókkal, kemény munkával, szigorú családi rítussal, megkérdőjelezhetetlen férfi-női szerepekkel és pátoszmentes halállal.

Az erdő és a bezártság a film igazi főszereplője: a táj, mely némán, rezzenéstelenül tűri, szemléli az emberek szenvedését, a bezártság, ami tönkreteszi, felőrli a legígéretesebb kapcsolatokat is. Sorsukhoz odaláncolt emberek, pusztulásra ítélt életformák és kihaló falvak – egy mesterkélt dráma valós elemei. Igaz, kidolgozatlanok a jellemek, elkapkodottak a szituációk, de a részletek már nemességről, kifinomultságról árulkodnak. Ilyen a halálra vert ifjú feleség sírhantjába tűzött papírforgó: egy infantilis élet gyermeki szimbóluma. Az örömből itt csupán ennyi jutott, s ez is csak későn, mert ugyan kinek jutna eszébe játszani vagy akár csak felszabadultan nevetni azon a zord hegytetőn, ahol csak ritkán és félszegen bukkan fel az élet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/11 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5521