KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A meztelen Maya

Ádám Péter

 

A kamera ráközelít az ismert Goya-aktra, úgyszólván végigsimogatva a csábító asszonytestet, majd csípőtájt megállapodik, a néző pedig kedvtelve gyönyörködik a combok szimmetrikus ívében. A kamera még közelebb megy, azt hisszük, még mindig az ágyékot látjuk, pedig dehogy, egy borospohár van a kamera előtt: az áttűnés, amely a cselekmény összefoglalása is egyben, egyik legszellemesebb leleménye ennek a XIX. század legelején játszódó történelmi filmnek.

Az öregedő, de még mindig vonzó Alba hercegnőt megmérgezik, és az asszony rövid haláltusa után meghal. Ki a gyilkos? Mint már annyiszor, most is mindenki gyanús, még a jegyszedő is. A film tulajdonképpen a halál előtti fényes estélynek, illetve a nyomozásnak a története. Szép jelenet, amikor Goya elmagyarázza (ő is szeretője volt az áldozatnak), milyen alapanyagokból készítik a festékeket. Hogy a legtöbb színben méreg is van, kobalt, cián meg arzén. Persze, nem vegytani kiselőadás ez, csak metafora. Amely mintha arra célozna, hogy mennyi kegyetlenség, mennyi gyilkos indulat lappang a művészetben. Vagyis, hogy a művészet minden, csak nem emberbaráti intézmény…

Amikor, még a film elején, a szereplők ott ülnek feszengve a vacsoraasztal körül, az embernek az az érzése, hogy itt senki sem az, akinek mutatja magát, hogy itt mindenki maszkot visel, mindenki súlyos titkok tudója, és senki sem árulhatja el, hogy valójában kicsoda. Vagy ha mégis, keservesen meglakol érte. Sovány tanulsága ez ennek a sokat ígérő, veretesen látványos, de alapjában véve üres és talmi filmnek.

A vacsora után (a zenészek még játszanak) Alba hercegnő gondol egyet, és táncra perdül. A még kívánatos asszony fájdalmas búcsútánca ez, amelynek láttán a vetélytárs, a csupa tűz Maya (Penélope Cruz) is táncolni kezd. Már nem is tánc ez a visszafogott, egyszerre férfias és nőies flamenco, hanem párbaj, erőpróba, leszámolás. Ha másért nem, e néhány percért érdemes megnézni ezt az amerikai recept szerint készült, fülledt erotikájú, tipically spanish filmet, amelynek ösztövér és egy kicsit giccses cselekményéből az egyébként kiváló színészek sem tudtak sokat kihozni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3253