KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Cecil B. DeMille: Tízparancsolat

Szélesvászon és egydimenzió

Pápai Zsolt

Cecil B. De Mille megafilmjében a technikai újdonsághoz ódon stíluseszmény társult.

 

Köztudott, hogy annak a heroikus, kisebb győzelmek sorával tarkított, ám végeredményben kapitulációval végződött harcnak, melyet az ötvenes évek Hollywoodja hagyományos közönségének visszaszerzéséért vívott a televízióval, egyik legjelentősebb etapja a modern technikákkal, elsősorban az új vetítővászon-formátumokkal végzett kísérletezés volt. A cinerama, a vistavision, a superscope vagy a cinemascope reklámozásával a filmmogulok minden korábbi moziélménynél izgalmasabbat (és harsányabbat) ígértek, azonban nem voltak következetesek. A korszak paradoxonja, hogy a technikai kísérletezés lázában égő producerek a filmnyelvi megoldások frontján már korántsem voltak az új idők megkövetelte rugalmasabb szemlélet hívei, és kifejezetten a hagyományos stílelemekre alapozva képzelték el szélesvásznú mozimeséiket. Minél egyszerűbb nyelven, minél látványosabbat – e kettős cél vezette őket, azonban hiába igyekeztek három dimenziót álmodni a vászonra, ha gondolkodásuk egy dimenzióban ragadt.

A hollywoodi történelem ezen időszakának emblematikus alkotása Cecil B. De Mille önremake-je, 1923-ban született Tízparancsolatának színesben, szélesvászonra újraforgatott verziója. A korabeli viszonyokat tekintve példátlanul nagy összegből, 13 millió dollárból készült darab nem csupán azért jelentős, mert az egyik első vistavision film, hanem azért is, mert az 1949-es – szintén De Mille jegyezte – Sámson és Delila sikere nyomán az ötvenes évek elejétől gombamód elszaporodó történelmi és bibliai témájú monstre eposzok kulcsműve. Kulcsműről van szó, hiszen a Tízparancsolat valamennyi kockáját az álomvárost ekkoriban kínzó ellentmondások színezik, az opus ekképpen igen jól tükrözi a hollywoodi stúdióvezetők ötvenes évekbeli tudathasadásos állapotát.

Noha a DVD-hez egyedüli extraként mellékelt archív bevezetőben úgy fogalmaz a rendező, hogy Mózes öt könyve ihlette a történetet, csupán a második könyvet használta fel a cselekményhez. A zsidók egyiptomi üldöztetését és exodusát elbeszélő eposz egyszerre hathatott már a maga korában is – illetve hat napjainkban is – modernnek és avíttnak, ugyanis speciális effektusai a legkényesebb ízlésű mai cinefilek igényeit is kielégítik, plánozása viszont már bemutatásakor is régimódinak tetszhetett. De Mille szivárványszínben játszó képek sorát alkotta meg, de olyanformán, mintha a húszas évek óta semmit sem fejlődött volna a mozgókép formanyelve. Nagyközeli egy sem akad a három és fél órás filmben, a figurák csak az – amúgy pazarul megkomponált – tömegjelenetekben lépnek ki a kis és bő szekondok börtönéből, a világítástechnika precízen kimódolt, a javarészt kötött gépállások és a visszafogott kameramozgások szinte állóképekké fokozzák le a plánokat, a jelenetek közötti áttűnések pedig tovább nyomatékosítják azt a hatást – sokan leírták már –, mintha egy képeskönyvben lapozgatnánk. A Tízparancsolat mérnöki pontossággal megtervezett, ám statikusságba dermedt mesevilágot ábrázol: az a legkülönösebb benne, hogy rendezője nem csupán a kor követelményeihez képest, de önmagához mérten is hátrébb lépett a leforgatásakor. De Mille tízes évekbeli indulásakor – kivált filmjeinek realista díszletezése és rendhagyó világítástechnikája miatt – kísérletező szellemű direktornak számított, és még a húszas-harmincas években, sztárrendezővé válása idején is megőrzött valamit kreativitásából, második Tízparancsolatában azonban a lenyűgöző speciális effektusokat, a monumentális műtermi díszleteket és a pazar áltörténelmi jelmezeket együttesen elégségesnek találta kiapadt ötletei pótlására, és már az első jelenetekben olyan látványosan vonult ki produkciójából, mint Mózes népe Egyiptomból. A Tízparancsolatból többet tudhatunk meg az ötvenes-hatvanas években az álomgyár producereinek körében eluralkodott, mindenáron a közönség kegyeit kereső és kizárólag a jól bevált sémákra alapozó lakájszellemről, mint tudós tanulmányok tömegéből. Ezért lehet a film a korszak fontos dokumentuma.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/11 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2752