KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Vándormadarak

Schubert Gusztáv

 

Mióta az Animal Planet és a National Geographic szélesre tárta Flora és Faunus végtelen birodalmának kapuit, úgy érzem magam, mint a kis filatelista, aki születésnapjára öt kiló bélyeget kapott. Cápák kíméljenek! Elég volna persze a tévét kikapcsolni, de hát nemcsak a túlkínálat okozza csömöröm. A természetből sohasem lesz elegem, a természetfilmből annál hamarabb. La Fontaine felfuvalkodott békái, ravaszdi rókái, hiú hollói – emberek, de emiatt egy percig sem érzünk csalódást, sőt; a szatellites ismeretterjesztés viszont tudományt ígér, ehelyett morált és ízlést kever a természetbe, alig álcázott erkölcsi furorral osztja fel a vadvilágot hasznos és kártékony, „imádnivaló” és undok állatokra. A helyzet legfeljebb annyiban bonyolódott, hogy – meghallva az idők szavát – egyre többen fogják pártját a „született gyilkosoknak” is, a gnú végtére is szerencsétlen lúzer, a krokodil a király.

Néhány évvel ezelőtt egy francia bestiárium kontrázta meg a természetfilmezés bornírt sablonjait, persze antropomorf volt az is, de legalább nyíltan vállalta emberi szempontjait, humora volt. A Mikrokozmosz szikárabb párdarabja a költöző madarak vándorlását követi nyomon a jégsivatagtól a szavannáig, trópustól a pólusig. A képek látványosak, vadludak húznak testközelben, lilék piruetteznek a parti szélben, a ceremónia perfekt és nagyszabású. A képek a szó szoros értelmében magukért beszélnek, a narrátor alig-alig szól közbe (kár, hogy a méltóságteljes zene azért mégiscsak kommentál). A Vándormadaraknak talán ez a legnagyobb érdeme, végre láthatjuk, amit a természetfilmekben folyton agyonbeszélnek. Mintha a Euronews ez alkalommal a madárvilágból közvetítene képet szöveg nélkül: No comment. A tudós voyeur megszégyenül. A természet az emberiség lábjegyzete nélkül is tökéletes.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2695