KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Szesztolvajok

Baski Sándor

Angel’s Share – 2012, brit. Rendezte: Ken Loach. Írta: Paul Laverty. Kép: Robbie Ryan. Szereplők: Paul Brannigan (Robbie), John Henshaw (Harry), Gary Maitland (Albert), Siobhan Reilly (Leonie), William Ruane (Rhino). Gyártó: Wild Bunch / Why Not Productions. Forgalmazó: Vertigo Kft. Feliratos. 101 perc.

Ken Loach sajátos vetésforgóban készíti filmjeit. A fajsúlyosabb, politikai és ideológiai kérdéseket tárgyaló dolgozatokat hétköznapibb, „szociális realista” történetek követik. A korrupciós thriller műfajába belekóstoló Halál sugárút után így új filmjével ismét kedvenc kisember hőseihez tért vissza. A cannes-i Fesztiválon a Zsűri díját elnyerő Szesztolvajok sem hagy kétséget a felől, melyik terepen mozog otthonosabban a rendező.

Ezúttal nem csak a stílust, de a helyszínt illetően is hazai pályán dolgozhatott. Loach ugyan nem glasgow-i illetőségű, de többször bemutatta már a skót város kevésbé festői kerületeit és keményfejű lakóit (Nevem, Joe, Édes kamaszkor, Még egy csók). A Szesztolvajoknak is kallódó, bűnnel flörtölő fiatalok a főszereplői (amatőrök alakítják őket, kiválóan), akiknek a bíróság, közmunka formájában, hajlandó még egy utolsó esélyt adni. A Loach állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty által jegyzett történet a sebhelyesharcú Robbie-ra koncentrál, aki barátnője és hamarosan megszülető gyereke miatt változtatni akar életén. Egy jóval vigasztalanabb tanmesében a fiú megpróbálna kitörni a deprimáló környezetből, majd a fináléban – a nézővel együtt – ráébredne, hogy csodák nincsenek, mert ha sikerül is rövid időre kilépni a testi és lelki nyomorból, a múltja vagy a génjeibe kódolt sorsa úgyis visszahúzza. Az idős korára némileg szentimentálissá váló Loach abban különbözik rögrealizmusban utazó kollégáitól, hogy akkor sem hajlandó a kilátástalanság üzenetét közvetíteni, ha ennek érdekében hollywoodi dramaturgiához kell nyúlnia. Robbie is szembesül azzal, hogy a társadalom (beleértve barátnőjének családját) már leírta őt, akad mégis valaki (a közmunka program felügyelője), aki jó humanistaként nem akar lemondani róla. Neki köszönhetően kiderül, hogy a fiúnak van egy különleges tehetsége, de még mielőtt ezzel élni tudna, Laverty – hasonlóan a Barátom Eric fináléjához – beemel itt is egy műfaji szálat. (A heistfilmes csavart a magyar cím sajnos otromba módon felfedi.)

A Szesztolvajok a remény és az optimizmus filmje, ugyanez a történet egy vegytiszta zsánermoziban mégis joggal minősülne naiv és életidegen mesének. Loach azonban, mint mindig, ezúttal is megkérdőjelezhetetlenül hiteles miliőt és karaktereket teremtett, így még a nem túl elegáns deus ex machina-megoldások is megbocsáthatóbbnak – és a szereplők szempontjából megérdemeltnek – tűnnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11277