KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Miskin infarktus előtt

Dániel Ferenc

A nekrológ nem az én műfajom. Mindig úgy gondoltam, az élet túlságosan bonyolult játszma, a halál pedig individuálisabb misztérium annál, amit a kegyes túlélő a számára engedélyezett terjedelemben egyáltalában érinteni képes. A „vége” felirat után támadt űrben mit mondhatnánk? Nos, a „Filmvilág” megelőző számában gyanútlan nézőként beszámolófélét eszkábáltam Szmoktunovszkij televíziós Miskin-rögtönzéséről, háttértörténetek –, és viszonylatok ismerete nélkül. Nem tudtam, hogy a mi Huszárik Zoltánunk évekig várt hiába, hogy a nagy orosz színésszel játszassa el Csontváryját, hogy Zolnay Pálnak sem jött össze a „várt találkozás”. Hogy valami engesztelő sugallatnak, többrendbeli véletlennek köszönhetően kettőjük tanítványa: Székely Orsolya lett a nyerő. Neki sikerült rávennie a protokollal agyonhajszolt nagy öreget, álljon kamera elé, hagyjon emléknyomot a félkegyelmű hercegről (néhai nagy szerepéről), és Dosztojevszkij „lábjegyzeteiről”. Négy vagy öt zaklatott nap története ez. Szmoktunovszkij igent mondott, egyszer visszakozott, azután fölkészült. A televíziónak nem volt gyártó kapacitása. Árvai Jolán (FMS) és Komlós Péter (Royal Video Kft.) mégis összehozták a forgatást. Péter Klára operatőr kezeügyébe adódott felvevőgép, ráindulhatott. Öt óra hosszat forgattak, de ebből levonandó az az idő, amikor Innokentyij be akarta dobni a törölközőt. Moszkvában még látta (saját alakítását megmormogta) a már kész anyagot. Áldását adta rá. Egy orvos szerint az infarktusos állapot eleve adott, eleve felismerhető volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1021