KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Reméljük, lány lesz

Tamás Amaryllis

 

Az idő végtelenségében önmagunk létét, egyszeri és megismételhetetlen énünket kapcsolataink, őseink és leszármazottaink tudata határolja be. Monicelli családi freskójában, az ősi birtokon, a Házban élő család férfiúi szeretettel, szerelemmel ábrázolt nőalakjai – Elena, Claudia, Francesca, Fosca, a szerető – a családi krónika valódi letéteményesei. Az emlékek sorsáról is ők döntenek, amikor – életük fordulópontján – a bölcs és higgadt Elena asszony (Liv Ullmann) megtartja a szeretet, a megnyugvás szimbólumát, a Házat. A családi történelem összes fényével és árnyékával, illúziójával és bizonyosságával...

Ezek a nők magányosak, minden tettük mögött ott lappang a társhoz tartozás álma, vágya, igénye. A romboló Idő elpusztít mindent – a Házat, hitet, illúziót, ábrándot, szerelmet, keresztül-kasul szántja az életet. Társtól ellökve a magány nyomasztó tudatát kénytelenek ugyan viselni, – de képesek megkapaszkodni a lét derűjében. Az énjüket vesztő (vagy azt sohasem találó) férfiakkal szemben – akik itt hiúak, érzéketlenek vagy szenilisek –, a nők azok, akik részesültek az Idő hozta döbbenetben.

Monicelli kortársi ítélete nem frivolan gúnyolódó, a legegyszerűbb, a legszokványosabb cselekményrészen is átsüt a József Attila-i – az egyéniség, a szabadság védelmében szóló – egyszerű intelem, miszerint csak „arról van szó”, hogy „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek s mind ember, mert az egyre kevesebb...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5077