KritikaNégy szobaVegyes zöldségCsejdy András
Egy rekkenő nyáron dolgoztam londinerként a siófoki szállodasoron, második gimnázium után, Isztria előtt, éjszakai műszakban. Sűrű, intenzív másfél hónap volt, iskola életvezetésből, túlélési gyakorlat: alázatos voltam apróért, szolgálatkész hivatalból, trükköket sajátítottam el a keresetet kiegészítendő. Volt ott lenn egy csapat, disszidens magyarok törzse, május végétől szeptember közepéig fizették a fullapartmant, nőket béreltek hetekre, Marciék Hevesen, lovagoltak és vitorláztak. Egy éjszaka valamelyiküket Svájcból hívták telefonon, le kellett fáradnia a hallba a készülékhez. Kopogtam, kopogtam, nem akaródzott neki ajtót nyitni. Amikor mégis, egy szál merev péniszben kérdezte, mi van, az ágyon zihált a bérnő, mondtam, hogy sürgős interurbán, mire a kedves vendég selyemköntöst kanyarít szőrös, hájas testére, kacsázva igyekezett a lifthez, majd a válla fölött visszaszólt, Fiú, ha van kedved, fejezd be.
Lámpaoltástól lámpagyújtásig tart mostanában egy csomó film, a rendezők már a befutót is a mű részévé komponálják, a címsor előtt jóval huzamosabb epizód invitálja a nézőt, kerüljön beljebb, isten hozta. Tim Roth idióta arckifejezéssel ül egy személyzeti kabinban, az auditóriumban lassan halványul a fény, barázdált képű, öreg szaki civilben okítja szakmából az újoncot, igazgatja a nyakkendőjét, beszéltmagyar fordításban mondja a magáét, ahogy szórakoztató tőmondatokba foglalja félévszázad tapasztalatát, és mielőtt végleg betenné maga mögött az ajtót, utolsó jótanácsát is megosztja az utóddal, tartsa a farkát a nadrágjában, hogy egy kemény vágás után önmagában megálló, Rózsaszín párducos rajzfilmetűd készítse fel a publikumot, hogy mire számíthat. Az áthallásos geg nyitóképén négy csőnadrágos alakot látunk szemből, fehér rajtuk az ing és keskeny a nyakkendő, szinte várjuk, hogy meginduljanak, Miszter Barna, Szőke, Fekete és Rózsaszín, ehelyett hátulról szétcipzározza őket Tim Roth formaruhás karikatúrája, és a Négy szoba epizódjai animálódnak a főcímtételekre.
Vegyél négy rendezőt, futottak és befutottak, adj nekik egyenlő esélyt, biztosíts számukra közel azonos feltételeket, vigyázz, kész, rajta.
Izgalmas elgondolás, csak nem szokott jól elsülni.
Ne verjük el mindjárt a port a menő amerikai fiatalokon például a legutóbbi magyar blama, a pizzás, hontalan, szociopatikus Szeressük egymást, gyerekek! miatt, és ne bizonygassuk az ötlet kivihetetlenségét a nobudget Hirtelen halál egyenetlenségén sajnálkozva, említsük inkább meg a felemásra sikeredett New York-i történeteket (Allen, Coppola, Scorsese) és az utánérzéses Hotelszobát a Gifford-Lynch tandemtől, és már most szögezzük le, hogy az imént említett példákhoz képest homogén és szórakoztató film a Miramax-istálló premierje.
Pedig, mondom, lehetetlen műfaj ez, ahogy minden sokkezes, ismétléses megoldás az – ha társszerző vagy, magad után lősz, vagy újabb részeket biggyesztesz a forgalmazás által visszaigazolt sikereidhez. A Twin Peaks második folyománya. Desperado az El mariachihoz képest. Wenders asszisztenciája Antonioninál... Elvetélt ötletek bizonyítékai, utánérzéses kudarcok.
Piszkosul nehéz dolog. Arányérzék, alázat és érdekeltség kell hozzá. Meg vándormotívum, alkalmas helyszín, az, hogy a felkért résztvevőknek feküdjön a stílus, a legfontosabb mégis talán a muszter fölött bábáskodó kéz, amely simít és összefésül.
Nem tudni, kié volt az utolsó vágás, a final cut joga a Négy szoba esetében, nem tudni, hogyan sikerült megnyerni az elképzelésnek, majd benne tartani a projektben a húzónevet, Tarantinót, mikor oly sokszor megégette már magát korábban hasonló helyzetekben, de a nézőt ez nem is kell, hogy érdekelje: a vígjáték célközönsége a pénzéért szórakozni akar. Hogy szétröhögje magát, műfaji minimum, amit több-kevesebb sikerrel teljesít ez a groteszk filmfüzér.
Több, kevesebb sikerrel.
Például az első történet, A hiányzó kellék ától cettig tévedés. Az ígéretes bevezetés után kijózanítólag hat ez a tömény ökörség a szűzen megkövült Diána istennőt feltámasztani igyekvő boszorkányokról. Persze, minden kezdet nehéz, ennyire azonban mégse. A leszbikus dominót alakító Madonna pont olyan gyenge, mint mindig, az áldozati spermafejadag lecsapolásáról szóló epizód erőltetett és aszexuális, a szándékoltan komikusra hangszerelt lakájkarakter formátlan.
Ezután a mellé-fölé után lappadó lelkesedéssel, kétkedve várhatja a publikum, mit képes kihozni a helyzetből Alexandre Rockwell, a Fatális tévedésnél azonban merészet kanyarodik a folyosó, és egy lendületes svunggal felpörög a történet. A tragikomikus hirtelenséggel beköszöntő őrületben értelmet nyer Roth börleszket súroló idétlenkedése, remek, amikor a gúzsbakötött feleség fölött, a pisztolycső két végén egymással üvöltöző pszichopata narkós férj és a tévedésből felszarvazónak hitt londiner elbeszél egymás mellett vagy egyetértésben borul össze, mivel mindkettőjük gyerekkorát lehetetlen keresztnevekkel tették tőnkre a szüleik. A zsöllye többször felvonyít.
Az előzenekarok megtették dolgukat, az előzenekarok mehetnek: a vásznat széltében-hosszában Banderas agyonforgatott feje tölti ki a Kis csibészek kezdetekor – a latino kartelltagról kialakult képet szempillaszerű, trimmelt bajuszka, olajozott haj és szmoking teszi teljessé, a feleség keleti, a gyermekek kevertek, a budoárban szilveszteri partira készülődnek. Szivar, foghegyről vakkantott félszavak, eltúlzott és ellentmondást nem tűrő gesztusok, multimacsóizmus: a Rodriguez-féle Banderas-hős velejárói újra megelevenednek. Az egész blődli vígjátékok tradicionálisan bevált eszközére, a helyzetkomikumra épül, amely a 309-es szobában történteket záró kép: a karjába alélt, ittas asszonnyal hazatérő brillantinherceg szeme elé táruló látvány, az égő hotelszoba, egy szétkaszabolt női hulla, a gyomortartalomtól késsel a kezében megszabaduló szobafiú és a rosszcsont kölykök rémült tekintete a félreértés és a szerencsétlen véletlenek hihetetlen egybeesésének ikonikus beállítása frenetikusan szellemes.
A fészkelődés az auditóriumban csupán annak tudható be, hogy a magyar néző tűkön ül: alig várja, hogy lássa, mit tud hozzátenni mindehhez legújabb üdvöskéje, Quentin Tarantino. Minden kritikusnak kutyakötelessége jelezni, ha bármely vitathatatlan tekintély, kikezdhetetlen szerző meginog és mellényúl, elbaltáz vagy odaken. Pláne, ha az érintett kedves a recenzens szívének. Ezért is írom le nehezen, hogy minden előzetes híresztelés ellenére a negyedik szoba, az utolsó etap, a legfelső szinten található elnöki lakosztály a négyütemű vállalkozás legjobb darabja. Ha maradtak is kétségeink Tarantino színészi kvalitásait illetően, ha nem is tudjuk őt elképzelni drámai kulcsszerepekben, ez a csattanós részlet megerősíti azt a feltevést, hogy az író/rendező a kurrens amerikai filmgyártás egyik legjobb komédiása. Ez a fergeteges és tempós húsz perc kiradírozza korábbi fenntartásainkat a vállalkozás értelmét és lehetőségeit illetően: A hollywoodi ember ötös környezetismereti dolgozat, örömjáték, sztárparádé, morbid, szarkasztikus helyzetelemzés a filmcézárok és műmájerek szánalmasan nevetséges, dekadens világáról, amit Tarantino választott, meghódított, és ahol immár otthon van.
Hülyét csinál magából is. És már ezért megéri.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1467 átlag: 5.58 |
 |
|
