KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/augusztus
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Marcorelles
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A hold igen kedvesen süt Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Film és szabadság A határok nélküli moziról
MAGYAR MŰHELY
• N. N.: Fénykép a tanítványoknak… Emlékek Balázs Béláról – részletek Tényi István filmjéből

• Bikácsy Gergely: Bíbor onánia Borowczyk Erkölcstelen meséiről
• Koltai Ágnes: Bizarr szentség Dušan Makavejevről
• Makavejev Dušan: Hogyan tiltották be a W. R., Az organizmus misztériuma című filmemet?
• N. N.: Dušan Makavejev filmjei
• Sneé Péter: Vastag hóréteg borít minket Budapesti beszélgetés Dušan Makavejevvel
• Takács Ferenc: Az élet ősze Monty Python avagy a hülyéskedés diadala
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Cédával álmodni jó Könnyű vér
• Báron György: Rendőrgyilkosság A halál villamosa
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: A tengeralattjáró
• Zalán Vince: A nagy kékség
• Koltai Ágnes: Bízzál bennem!
• Schubert Gusztáv: Babette lakomája
• Ardai Zoltán: És isten megteremté a nőt
• Tamás Amaryllis: Furfangos gályarabok
• Fáber András: Az operaház fantomja
• Szemadám György: Higgy neki, hisz zsaru

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Wolfgang Becker: Én és Kaminski

A múltam helyett a múltadban

Forgács Nóra Kinga

Az Én és Kaminski abszurdba hajló párhuzamos éréstörténet.

 

Wolfgang Becker 2003-ban a Good bye Lenin!-nel robbant be a köztudatba. A különös humorú és hangulatú mozi egyszerre búcsúztatta a fiúgyermek anyjához és gyermekkorához való szoros kötődését és az NDK-t. Bizonyos szempontból ugyanúgy generációs élménnyé vált, mint két évvel korábban Török Ferenc Moszkva tere, csak sokkal szélesebb körben és időtállóbb módon. Éppen 2003-ban jelent meg a német könyvpiacon Daniel Kehlmann Én és Kaminski című regénye. Becker és korábbi filmjének főszereplője, Daniel Brühl sok évvel későbbi visszatérése ennek a vékonyka kötetnek köszönhető.

Sebastian Zöllner (Brühl) ifjú évei legvégén járó újságíró, esztéta. A nagy dobás reményében vetődik rá a hírneves festő, Manuel Kaminski életművére és élettörténetére, aki valószínűleg nemsokára meghal, így még értékesebb. A vak festő a sikerét megágyazó szenzációval ellentétben talán nem is volt vak, viszont Matisse tanítványa volt és Picasso is elismerte. Zöllner először arrogánsan és agresszíven keresi saját anyagi és szakmai érdekeit a sztoriban, érvényesülni vágyik. Az események azonban kibújnak a kezei közül, nem csak egy másik, a fakó tenger partjára meghalni igyekvő ember portréjává válnak, hanem Zöllner nyugtalan tükörképévé is.

Becker filmje fürge és mohó, pergő dikcióval és a nézőtől nagy összpontosítást követelő képekkel mesél. Ha csak a nyitószekvenciát nézzük, archív, fiktív archív és fiktív képsorok, fekete-fehér és színes film, a realista elbeszélésből kibomló képzelt elbeszélés, majd a képzelt elbeszélésre is rálicitáló rajzolt elbeszélés sorjázik gyors tempóban, a néző csak kapkodja a fejét. A főcím után sem higgad le a film, a történet pedig címzett fejezetekre bomlik; stilizáció ez is.

Míg a könyv rövidke 160 oldalon közli kérdéseit és állításait, addig a film csaknem két órán keresztül tobzódik bennük, pedig az, amit el akar mondani, tényleg elfér az ember tenyerében.

A stilizáció, az elrajzolás, az átképzelés, az átrajzolás, az álló képek megmozgatása azonban mégsem elhagyható, de ez már nem technikai kérdés. Ha a játékos stilizációt erőszaknak vesszük, Zöllner személyisége arrogáns kitüremkedésének, akkor járunk jó nyomon. És ebben az értelemben ez a túlzott stilizáció szükségszerű, hiszen ennek és a konok öreg festő, Kaminski alig megvillanni engedett belső világának ütközése teremti meg az Én és Kaminski lényegét. Az ifjú kor mindent bekebelező becsvágya és az időskor makacs és minden szeretett személyt a hatalmában tartó eltökéltsége kerül szembe. Zöllner és Kaminski megküzd egymással, hogy azután az utolsó átrajzolt kép, a „Halál a fakó tengernél” már minden tapasztalatával együtt a film utolsó képe lehessen.

Mind a regényben, mind a filmben gyilkolja egymást a szatirikus és a drámai vonal. Becker filmje e tekintetben nem mutat újat Kehlmann regénye után, de mégis plasztikusan kitapogatja a szövegből a lényeget, talán erre kell az az áradó anyag, amit filmre vesz, hogy azzal töltse ki a formát. Két fontos kérdés van ugyanis: hogyan lehetett megöregedni ennyire; hogyan bánik az idő a képpel, hogyan lehet leképezni az emlékezés formáit.

Kehlmann regénye és Becker filmje két emberről mesél. Nagyon hasonlítanak, csak jelentős időeltolódással élnek. A saját múltjuk helyett egymás múltjában tapogatóznak. Az egyik megtanulja elfogadni, hogy most már felnőtt, valamit önállóan kell kezdenie magával, a másik megtanulja elfogadni, hogy már soha többet nem kell magával kezdenie semmit.

 

ÉN ÉS KAMINSKI (Ich und Kaminski) – német, 2015. Rendezte: Wolfgang Becker. Írta: Daniel Kehlmann regényéből Wolfgang Becker. Kép: Jürgen Jürgens. Zene: Lorenz Dangel. Szereplők: Daniel Brühl (Zöllner), Jesper Christensen (Kaminski), Amira Casar (Miriam), Geraldine Chaplin (Therese), Denis Lavant (Karl-Ludwig). Gyártó: X-Filme Creative Pool / Potemkino. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 124 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/05 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12726