KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/július
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Szerkesztőség!
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A káosz gyémánttengelye Ran
• Schubert Gusztáv: A gyöngédség forradalma Pozsony
• Varga György: A nonkonformizmus lova Beszélgetés Jan Němeccel
• Zalán Vince: Kelet-nyugati átjáró Berlinale
• Birinyi Éva: Drakulák és denevérek Fantasztikus filmek fesztiválja
FORGATÓKÖNYV
• Kornis Mihály: Magyar Rekviem
KRITIKA
• Székely Gabriella: Elfogytak a fotók Napló apámnak, anyámnak
LÁTTUK MÉG
• Kövesdy Gábor: Drágám, a kölykök összementek
• Megyesi Gusztáv: Aszex
• Báron György: Goodbye Emmanuelle
• Koltai Ágnes: Menekülő ember
• Hegyi Gyula: Tango és Cash
• Schubert Gusztáv: A ragadozó
• Tamás Amaryllis: A rendőrsztori folytatódik
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Szigetnapló három lexikonról Lexikon-izgalmak
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Panoráma, avagy a legfőbb érték az ember

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szerzetesek géppisztollyal

Faragó Zsuzsa

 

Olyan ez a film, mint a daloló Celentano maga: harsány és mosolygós, vad és jólfésült egyszerre. Egy régi tévéfelvételen táncol rongybaba-lábakkal, énekel valami dühös dalt (feltehetőleg a szerelemről), amit – bekerített, morcos rablók néznek, és dühösen kattintják el a tévét, mondván: gazember! dagadtra keresi magát, pedig nem kockáztat semmit!

Kettős nosztalgia vezeti a rendező Celentanót ebben a filmben: a hatvanas évek elejének Olaszországára, saját „rongylábú” fiatalkorára emlékezik, s a kockáztatókat, a kemény fiúkat siratja. A fekete-fehérben fotózott, huszonöt évvel ezelőtti Olaszország csöppet sem szép, sőt kiábrándító. A kemény fiúk, a bankrablók viszont rettentő naivak, jóindulatúak, nemesek és erőszakellenesek. A ruhák, sminkek, frizurák hitelesek és pontosak, annál eklekti-kusabb maga a stílus. Celentano ráaggatott erre a filmre egy kicsit a kommersz krimi-izgalomból, a némafilm-burleszkből, a szimfonikus hangzatokkal kisért melodrámából, a kemény politikai drámából, a kedélyes végjátékból, hozzátett egy árnyalatnyi kis neorealizmust, s végül egy felliniádát, filmet a filmben: a főhős, mint filmrendező, saját halálát fotózza.

Dehát ne kötekedjünk: végül is szórakoztató kalandfilmet láthatunk. És Celentano énekel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/08 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5744