KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/július
KRÓNIKA
• N. N.: Tisztelt Szerkesztőség!
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A káosz gyémánttengelye Ran
• Schubert Gusztáv: A gyöngédség forradalma Pozsony
• Varga György: A nonkonformizmus lova Beszélgetés Jan Němeccel
• Zalán Vince: Kelet-nyugati átjáró Berlinale
• Birinyi Éva: Drakulák és denevérek Fantasztikus filmek fesztiválja
FORGATÓKÖNYV
• Kornis Mihály: Magyar Rekviem
KRITIKA
• Székely Gabriella: Elfogytak a fotók Napló apámnak, anyámnak
LÁTTUK MÉG
• Kövesdy Gábor: Drágám, a kölykök összementek
• Megyesi Gusztáv: Aszex
• Báron György: Goodbye Emmanuelle
• Koltai Ágnes: Menekülő ember
• Hegyi Gyula: Tango és Cash
• Schubert Gusztáv: A ragadozó
• Tamás Amaryllis: A rendőrsztori folytatódik
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Szigetnapló három lexikonról Lexikon-izgalmak
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Panoráma, avagy a legfőbb érték az ember

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Solomon Northup: Twelve Years a Slave

Fehéren feketén

Bocsor Péter

A Tizenkét év rabszolgaság (1853) vádirat a rasszizmus ellen.

„Hát maga az a kis hölgy, aki miatt kitört ez a nagy háború” − az amerikai polgárháború elején Abraham Lincoln ezekkel a szavakkal fogadta a Fehér Házban a Tamás bátya kunyhója (1852) szerzőjét, és bár az eset történeti hitelessége kétséges, az afro-amerikaiak megítélésének megváltoztatásában játszott szerepe miatt Harriet Beecher Stowe regénye az irodalom társadalomformáló erejének gyakran emlegetett példája lett. A déli életformáról gyermekkorában személyes tapasztalatokat szerző fehér írónő főként az olvasó érzelmeire kívánt hatni, amikor addig szokatlan együttérzéssel ábrázolta a rabszolgák nyomorúságos életét, de a mű példátlan sikeréhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a szerző olyan sztereotípiákat fogalmazott meg, és tett hosszú időre népszerűvé, mint a jóságos fekete dajka figurája vagy a gazdáját alázatos hűséggel szolgáló öreg rabszolga karaktere.

A regény megjelenését évekkel megelőzve, 1845-ben kiadott önéletrajzi írásában Frederick Douglass egy szökött rabszolga szemszögéből mutatta be ennek a társadalmi rendszernek az embertelenségét, miközben a kortársait zavarba ejtő retorikai képességeivel és politikai éleslátásával alaposan megcáfolta a fehérek intellektuális felsőbbrendűségének mítoszát. Ékesszólása mellett Douglass beszámolója a szókimondásával és érzékletes leírásaival tűnt ki a 18. és a 19. század során publikált több száz hasonló rabszolgatörténet közül, például amikor a szabadságot jelentő New York városába érkezéséről írva a következőképpen fogalmazott: „úgy éreztem magam, mint aki egy éhező oroszlánokkal teli katlanból szabadult.” Az embereket állati sorban tartó rendszer állatiasságával szembesítő Douglass-önéletrajz, illetve az utóbb a „fehér bűntudat” egyik első megnyilvánulásaként értelmezett Stowe-regény megjelenésével szinte egy időben látott napvilágot Solomon Northup Tizenkét év rabszolgaság (1853) című önéletrajzi írása, amely egészen más eszközökkel világított rá a rabszolgaság intézményének ellentmondásaira.

A David Wilson New York-i író segítségével első személyben megírt történetben ugyanis egy már szabadnak született, és családjával New York állam északi részén gazdálkodó fekete férfi sorsa tárul az olvasó elé, aki − akkoriban korántsem példátlan módon − rabszolga-kereskedők által szervezett emberrablás áldozata lesz, és különböző (emberséges vagy éppen kegyetlen) ültetvényesek szolgálatában több mint egy évtizedet tölt a messzi délen fekvő Louisiana államban, mielőtt egy kalandos úton kézbesített levél nyomán jótevői kiszabadítják. Solomon Northup történetének átütő erejét tehát jórészt a rabszolgaság anakronizmusát sajátosan felszínre hozó történelmi helyzet, a polgárháborút közvetlenül megelőző évek amerikai politikai térképe magyarázza, ahol egyszerre lehetett valaki teljes értékű, szavazati joggal bíró állampolgár az egyik államban, míg néhány órányira az otthonától csupán lélektelen árucikknek tekintették.

A kirívó társadalmi igazságtalanságot hatásosan megjelenítő emberrablás motívuma mögött azonban felsejlik az afro-amerikai közösség egészének történelmi tapasztalata, és a felismerés, hogy személyesen vagy ősei révén minden rabszolgasorban tartott ember egyszer hasonló bűntény áldozata lett. Ezért az elbeszélőnek nincs szüksége sem az érzelmek erejére, sem meggyőző érvekre, csupán az események tárgyszerű és világos tolmácsolására, hogy írása drámai erővel hasson. Az elrablás és a megmenekülés kalandos fordulatai, az ültetvények világának részletgazdag leírása, valamint Solomon lázadó természete, és nem szűnő vágya, hogy visszakapja a családját és korábbi életét a fikcióra jellemző drámaiságot kölcsönöznek a történetnek, miközben egy különlegesen új nézőpontból, a saját sorsán megbotránkozó szabad ember szemszögéből nyerünk bepillantást a fekete rabszolgák életébe.

Így lett Solomon Northup önéletrajza az első szabad fekete hang az amerikai irodalom történetében, majd a szerzője által Harriet Beecher Stowe-nak ajánlott írás megjelenését követő másfél évszázadban az irodalom végig kitüntetett szerepet játszott az afro-amerikaiak kulturális identitásának megformálását és politikai emancipációját célzó törekvésekben. 

Dove Publications, 1970.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11572