KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/március
• Schubert Gusztáv: Einstand
TELEVÍZÓ
• György Péter: Csoportkép zászlóval Televízió a politikában
• Lengyel László: Politika a televízióban
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Irodalom

• György Péter: A lázadás esztétikája Kentaur
• Szilágyi Ákos: „Mint hulla a hulla!” Vázlat a szovjet nekrorealizmusról
• Zalán Vince: Hazugságok vására? Gyöngyök a mélyben
TÖMEGFILM
• Koltai Ágnes: „...a te országod”
• Lajta Gábor: Biff, boff, blöff! A Denevérember alakváltozásai
• Kemény György: Tisztelt Mr. Batman! Dizájn
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Befejezett jövő Meteo
• Fábián László: Van-e dokumentum, amikor nincs film? Málenkij robot; Te még élsz?
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Újérzéketlenség Kairó
LÁTTUK MÉG
• Kovács István: Vasárnapi tréfák
• Bikácsy Gergely: A film varázsa
• Lajta Gábor: Fekete eső
• Hegyi Gyula: A fehér szörny búvóhelye
• Fáber András: Erotikus fantázia
• Létay Vera: A Sárkány éve
• Tamás Amaryllis: Dolgozó lány
• Székely Gabriella: Őrület
• Bikácsy Gergely: Hibiszkuszháza
KRÓNIKA
• Szemadám György: Csutoros Sándor emlékére...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Kétségek között

Bori Erzsébet

Issermann filmje csúnyán átveri a nézőt, és ráadásul még bevisz egyet a filmművészet öve alá is. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy tehetséges és érzékeny rendezőről van szó, mely erények jelen is vannak a mű első felében – úgy 90 percig. A második „fele” ugyanis mindössze három percig tart, de ez elég ahhoz, hogy visszamenőleges hatállyal érvénytelenítse a korábbiakat is.

Kezdjük az elején, amikor még bízunk Issermannban, és mindent elhiszünk neki. Hiszünk a szemünknek, amivel rokonszenves polgárcsaládot látunk, szép, okos nagylány, helyes kisfiú, szerető, intelligens szülők. A nagylány súlyos serdülőkori problémákkal küzd, beteges érzékenység, szorongás, anorexia nervosa, túlhajtott fantázia. Nyilvánvalóan nem akar felnőni. Hirtelen elvadul az apjától – az Ödipusz-komplexus apa-lánya változatát sejtjük a háttérben –, de szerencsére az apa megértő szeretettel fogadja a dolgot. Az események egy éber tanárnő közbelépésére vesznek drámai fordulatot: rendőrségi feljelentés szexuális zaklatás címén. Elisabeth utóbb visszavonja a vallomását, a feldúlt szülők készek megbocsátani, de mozgásba lendül a gyermekvédelmi apparátus, egy „családsegítő” jelenik meg, az istennek se száll le róluk, kutakszik, barátkozik a gyerekekkel. A kislány problémái nem szűnnek, a szülők kétségbeesetten igyekeznek megmenteni a szétesni készülő családot, az egyre inkább ostromlott várhoz hasonlatos magánéletüket. Az intézményes nyomulás célt ér: Elisabeth újabb feljelentést tesz. Az apát vád alá helyezik, kényszerlakhelyre költöztetik, az őrület szélére hajszolják. A kislány állapota csak nem javul.

A néző is kezd gyanakodni. Eddig elfogadott és érteni vélt mindent – a család falusi háza csak azért olyan komor és nyomasztó, mert szegény Elisabeth szemével látjuk, ki éjjelente fekete árnyak látogatásától retteg, szamárfejű emberalakot (a bujaság képmását) vél látni a sötét sikátorban, amikor a városba szökteti a kisfiút, hogy megmentse az anya szexuális molesztálásától! Mikor viszik már orvoshoz, hiszen a vak is látja, mennyire beteg, s a gyermekvédő buzgalom csak jobban árt neki. Miért sugallják hát nekünk, hogy a gyámnő meg a bíró csuda jó fejek, de ellenben az apa ügyvédje korlátolt barom? Az apát aztán lecsukják tiltott családlátogatás címén, s a jóléti Franciaország börtöne leginkább If várának föld alatti celláira és a római kazamatákra emlékeztet, ahol örök sötétségben senyvednek a durva darócba kényszerített foglyok.

A szülők összeomlanak, s a néző lába alól is kicsúszik a talaj. Pár perccel a film vége előtt beáll a magyar címben megjelölt állapot. A rendező is érzi, hogy itt az idő a megoldásra. Belekap a levegőbe, és hajánál fogva előránt egyet. Szörnyen mélylélektani, és éppoly kevéssé következik a valóságból, mint az eddig látott film (vagy az apa személyiségének) logikájából. A stáblista előtt még közreadnak egy szomorú statisztikát a kiskorúak ellen – többnyire családon belül és körül – elkövetett erőszakról, aztán haza lehet menni.

A Kétségek közöttben véletlenül ugyanazt a társadalmi intézményrendszert látjuk hibátlan hatékonysággal működni, melynek tökéletes csődjéről nemrég adott meggyőző hírt Agnès Merlet a Cápafiókában. Ennyit a nagy igazságokról.

Issermann mindent megtett, hogy filmje ne legyen didaktikus, ellenben méltóképp és kellő hatással szolgálja a jó ügyet. Annyira igyekezett, hogy mind a narrációval, mind a filmnyelv kifejező eszközeivel – akarva? akaratlan? – sikerült a maga igazának ellenkezőjét elhitetni a nézővel, egészen az utolsó előtti pillanatig. Így a mesterien fölépített mű végén rövidzárlatként kisülő megoldás nem megvilágosodást hoz, hanem agyonüti az egészet. Ennyit a művészet hatalmáról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/01 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=87