KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/január
• Gerő András: Ferenc József Ottó Századunk tanúja
• Zsugán István: Volt egyszer egy Filmkultúra... Budapesti beszélgetés Bíró Yvette-tel
• Szilágyi Ákos: Hitler Adolf szupersztár A totalitárius kor mozija
• Antal István: Transzvesztiták New York alatt Emléksorok Jack Smithről
• Lukácsy Sándor: A Szabó család Amerikában A rádió aranykora
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Zabaltegi San Sebastian

• Szőts István: Ember a havasokból
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Vörös cirokmező
• Bikácsy Gergely: Mambru elment a háborúba
• Schubert Gusztáv: Kristály Gyula ózdi nyugdíjas politikai pere
• Fáber András: New York-i történetek
• Székely Gabriella: Dobjuk ki anyut a vonatból!
• Tamás Amaryllis: 9 és 1/2 hét
KÖNYV
• Szemadám György: A vamp apoteózisa Király Jenő: Karády mítosza és mágiája
KRÓNIKA
• N. N.: Montázs

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pad a parkban

Csantavéri Júlia

 

Jóleső meglepetés egy ilyen kis könnyű darab. Agusti Vila filmje láttán ugyanis eszünkbe jut, hogy lehet a világot „csak úgy” egészen hétköznapi perspektívából is nézni, és mégis, mennyire érdekes. Vila padja, amelyen Juan mindennap várja, hogy eljöjjön a nagy Ő, Európa bármely nagyvárosában állhatna. A park Madridban, Budapesten vagy Rómában egyformán a gyerekek és a kutyák kitüntetett terepe, bárki másnak lényegében vonzó, mégis idegen hely, ahol a pad jelenti a kapaszkodót, véd, de ki is emel. Épp erre számít Juan, amikor hosszúra nyúlt gyerekkorából végre kitörve, kitessékelve közszemlére teszi magát. Sőt, mivel úgy érzi, túl vékony szalmaszál ez a sorsnak, megduplázza a lehetőséget, s a park után mindennap beül egy kis presszóba is, hátha majd ott… A két helyszín, kétféle találkozás tükröt tart egymásnak, játékosan és mégis nyugtalanítóan felerősítve a helyzet képtelenségét. A rendező franciás szószba rejti az idegenség feloldatlanságának keserű érzetét. Ebben a filmben sokat beszélnek. Főleg csak beszélnek. A szavak hol tétovák, hol érdesek, a szereplők vagy elbeszélnek egymás mellett, vagy támadók, mintha azt képzelnék, hogy a másik feltétlen behódoltatása az egyetlen lehetőség arra, hogy közel kerüljenek hozzá. Vila jól használja ki Juan bizonytalanságát. Az ő passzív várakozása lendíti mozgásba körülötte a többieket, nemcsak a padra letelepedő Aliciát és a presszóban olvasgató Anát, hanem a barátokat is, akik mindenáron össze akarják hozni valakivel. A sokszoros tükröződésben azonban mindenki csak önmaga elmosódott képét látja, mint aki magában beszél, anélkül, hogy igazán tudná, mit is mond. Ez azonban a rendezőre nem áll. Ő valóban kíváncsi a hőseire. Mozgékony, könnyed kamerája szeretetettel figyeli az ötletesen összehozott karaktereket, a minimálisra redukált, de jellegzetesen megformált környezetet, sokat elmond, még többet elhallgat róluk, a nézőre bízva a megfejtést.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3480