KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Életeken át

Herpai Gergely

 

A paranoia-mozi egyik legnépszerűbb típusa a sorozatgyilkos-krimi, hiszen a kényszeresen, rituálisan és különös kegyetlenséggel gyilkoló elkövető urbánus félelmeink nagyszerű alanya: a körülöttünk lévők közül bármelyik jólneveltnek tűnő kispolgárban olyan visszafojtott frusztrációk munkálkodhatnak, amelynek aztán bárki áldozata lehet. Éppen ezért nehéz a dolga az olyan filmkészítőknek, akik ebben az agyoncsócsált műfajban igazán eredetit akarnak alkotni, pedig ez itt szinte kötelező. John Bokenkamp forgatókönyvíró és D. J. Caruso rendező mindenképpen elismerést érdemelnek azért, hogy legalább a váratlan fordulatok terén apait-anyait beleadtak. Nem érheti panasz a főszereplőket sem: Angelina Jolie a Csontemberben látott, tőle megszokott profizmusával alakítja a nőiességével és érzelmességével küzdő FBI-ügynököt, Ethan Hawke pedig még felül is múlja önmagát – egyedül a jobb szerepet érdemlő Tchéky Karyo lett szürke és hiteltelen a montreli zsaru szerepében.

A legnagyobb baj az ordító logikai bakikkal, valamint az eleinte fontosnak tűnő, aztán magyarázat nélkül hagyott, kifejtetlen jelenetekkel van. Angelina például a film elején egy sírban fekszik, mintha valamilyen médium lenne, de később erre semmilyen magyarázat sincs: mintha a forgatókönyvíró meg is feledkezett volna erről, vagy a nézőről feltétezné az akut Cavinton-hiányt. Az ilyen és ehhez hasonló butaságokat azért az ügyesen adagolt folyamatos feszültség és a színészek játéka mégiscsak feledtetni tudja. Ugyan a Hetedik vagy a Bárányok hallgatnak színvonalát még alulról súrolva sem sikerült elérni, de az Életeken át még így is a műfaj élvezhetőbb darabjai közé tartozik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1920