KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/május
• Kovács István: Shakespeare-i kamera A hetvenes évek lengyel történelmi filmjeről
• Gazdag Gyula: Félek Ewald Schormról
• Tamás Gáspár Miklós: Bukarest, 1942 Bevezető egy filmsorozathoz
• Székely Gabriella: Megbűnhődtük-e már a jövőt? Kerekasztal-beszélgetés a történelmi dokumentumfilmekről
• Schlett István: És mégis – a szociáldemokrácia? Komor ég alatt
• Mohay Tamás: A „gyűjtő” Balladák filmje
• Horgas Béla: Ki húzza a rövidebbet? Lenullázott légió
• Reményi József Tamás: A szánalom horrorja Mielőtt befejezi röptét a denevér
• György Péter: Német hétköznapok A bádogdob
• Fáber András: Lényünk gólem-arca Mai gondolatok egy régi filmről
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: A bűn szépsége
• Bikácsy Gergely: Angyalpor
• Schubert Gusztáv: Az eastwicki boszorkányok
• Nagy Zsolt: Az embervadász
• Nóvé Béla: Törvényszéki héják
• Szemadám György: Barabás
• Zsenits Györgyi: Vili, a veréb
• Marton László Távolodó: A fehér sárkány
POSTA
• Fenyvesi Róbert: Diszkrét észrevétel
• N. N.: Válasz

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Reméljük, lány lesz

Tamás Amaryllis

 

Az idő végtelenségében önmagunk létét, egyszeri és megismételhetetlen énünket kapcsolataink, őseink és leszármazottaink tudata határolja be. Monicelli családi freskójában, az ősi birtokon, a Házban élő család férfiúi szeretettel, szerelemmel ábrázolt nőalakjai – Elena, Claudia, Francesca, Fosca, a szerető – a családi krónika valódi letéteményesei. Az emlékek sorsáról is ők döntenek, amikor – életük fordulópontján – a bölcs és higgadt Elena asszony (Liv Ullmann) megtartja a szeretet, a megnyugvás szimbólumát, a Házat. A családi történelem összes fényével és árnyékával, illúziójával és bizonyosságával...

Ezek a nők magányosak, minden tettük mögött ott lappang a társhoz tartozás álma, vágya, igénye. A romboló Idő elpusztít mindent – a Házat, hitet, illúziót, ábrándot, szerelmet, keresztül-kasul szántja az életet. Társtól ellökve a magány nyomasztó tudatát kénytelenek ugyan viselni, – de képesek megkapaszkodni a lét derűjében. Az énjüket vesztő (vagy azt sohasem találó) férfiakkal szemben – akik itt hiúak, érzéketlenek vagy szenilisek –, a nők azok, akik részesültek az Idő hozta döbbenetben.

Monicelli kortársi ítélete nem frivolan gúnyolódó, a legegyszerűbb, a legszokványosabb cselekményrészen is átsüt a József Attila-i – az egyéniség, a szabadság védelmében szóló – egyszerű intelem, miszerint csak „arról van szó”, hogy „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek s mind ember, mert az egyre kevesebb...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5077