KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/május
• Kovács István: Shakespeare-i kamera A hetvenes évek lengyel történelmi filmjeről
• Gazdag Gyula: Félek Ewald Schormról
• Tamás Gáspár Miklós: Bukarest, 1942 Bevezető egy filmsorozathoz
• Székely Gabriella: Megbűnhődtük-e már a jövőt? Kerekasztal-beszélgetés a történelmi dokumentumfilmekről
• Schlett István: És mégis – a szociáldemokrácia? Komor ég alatt
• Mohay Tamás: A „gyűjtő” Balladák filmje
• Horgas Béla: Ki húzza a rövidebbet? Lenullázott légió
• Reményi József Tamás: A szánalom horrorja Mielőtt befejezi röptét a denevér
• György Péter: Német hétköznapok A bádogdob
• Fáber András: Lényünk gólem-arca Mai gondolatok egy régi filmről
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: A bűn szépsége
• Bikácsy Gergely: Angyalpor
• Schubert Gusztáv: Az eastwicki boszorkányok
• Nagy Zsolt: Az embervadász
• Nóvé Béla: Törvényszéki héják
• Szemadám György: Barabás
• Zsenits Györgyi: Vili, a veréb
• Marton László Távolodó: A fehér sárkány
POSTA
• Fenyvesi Róbert: Diszkrét észrevétel
• N. N.: Válasz

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tortúra

Báron György

 

A Tortúrát az a Stephen King írta, aki a kultikus rajongás tárgyává vált Kubrick-thriller, a Ragyogás alapjául szolgáló regényt. A Tortúra vélhetően nem válik kultikus emléktárggyá, pedig jobb, összefogottabb, célratörőbb könyv a Ragyogásnál. Hiányoznak belőle mindazok a fellengzős, obskúrus motívumok, amelyeket Kubrick oly nagy képzelőerővel és eleganciával varázsolt filmvászonra. A tetthely itt is egy hóborította hegyek közötti, világtól elzárt ház. Igaz, a Tortúráé nem titkokat rejlő kastély-szálloda, hanem szerény magánvilla a Colorado-hegységben. Itt nem gomolyognak elő az ajtó mögül a múlt kísértetei, az elfojtott vágyak és az előző élet képei. Két ember – férfi és nő – összezárva, megközelíthetetlenül, elvágva a külvilágtól. A férfi – James Caan játssza – jóképű, sikeres és gazdag; világhíres író. Csak éppen egy autóbaleset következtében talpig gipszben. A balesetből egy anyáskodó asszony mentette ki, s cipelte a házába. A helyzet hitchcocki azaz freudi, s – akárcsak Sir Alfrédnél – minden különösebb mélylélektani belemagyarázás nélkül az. A hátsó ablakban láttunk hasonlót: ott az ártatlan tekintetű James Stewart játszotta a gyermekien tehetetlen töröttlábút. Ama Hitchcock filmben finomabb volt a fenyegetés, burkoltabb a terror. A Grace Kelly alakította jeges szőke csoda nem megölni akarta a markába került impotens teremtés koronáját, ápolni kívánta csupán – mindhalálig. A gyilkosság ott egy szemközti lakásban történt – férj ölte meg a feleségét –, de mintha a magyarázatot az innenső lakásban leltük volna föl. Grace Kelly, amikor élete kockáztatásával átlopakodott a gyilkosság színterére, az ablakból, mint megdönthetetlen bizonyítékot, jegygyűrűt mutatott fel pajkos mosollyal a gipszeltlábúnak...

A Tortúra áldozatkész ápolónője ezzel szemben valóságosan is öl, s ugyanazon indítékból: imádja a férfit. Lehet-e biztosabban megtartani egy elbitangolásra hajlamos férfiút, mint eltört végtagokkal, magatehetetlenül? S ha már ez nem megy – elvégre a lábakat nem lehet sokszor újra és újra eltörni, bár hősnőnk egyszer kétségkívül megteszi –, marad a gyilkosság, mint a másik ember birtoklásának végső eszköze. A Tortúra pszichológiai sakkjátszmája Rob Reiner rendező keze alatt legalább olyan hatásos thrillerré formálódott, mint a műfaj alapműveként számontartott Ragyogás. Igaz, ez kevésbé csillogó, nincsenek benne parádés flash-backek, elsuhanó emlékképek, csak végsőkig csupaszított, szigorúan funkcionális megoldások: egy ajtó lassú nyílása, közeledő autó, kezek tétova kaparászása. Akárcsak Hitchcock java filmjeiből, ezekből is tanítani lehetne a filmes feszültségkeltés professzionális fortélyait. Mert ami megtanulható és megtanítható, az példásan ott van ebben a filmben – semmi több. Pontosabban Cathy Bates alakítása ez a több. Tésztaszerűen kövér, kicsit lompos és anyásán gondoskodó. Olyan, amilyenekkel nap mint nap találkozunk az utcán. Már az első percekben érezni lehet, hogy valami szörnyűség veszi körül, feltehetően gyilkolni fog. Lélegzetelállító, ahogy rajongó ápolónőből egy pillanat alatt tébolyult furiava változik át. Jogos, hogy ezért a filmért nem a jeles rendező, Rob Reiner, nem a sztár James Caan, hanem a színésznő Kathy Bates kapott Oscar-díjat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4160