KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/május
• Kovács István: Shakespeare-i kamera A hetvenes évek lengyel történelmi filmjeről
• Gazdag Gyula: Félek Ewald Schormról
• Tamás Gáspár Miklós: Bukarest, 1942 Bevezető egy filmsorozathoz
• Székely Gabriella: Megbűnhődtük-e már a jövőt? Kerekasztal-beszélgetés a történelmi dokumentumfilmekről
• Schlett István: És mégis – a szociáldemokrácia? Komor ég alatt
• Mohay Tamás: A „gyűjtő” Balladák filmje
• Horgas Béla: Ki húzza a rövidebbet? Lenullázott légió
• Reményi József Tamás: A szánalom horrorja Mielőtt befejezi röptét a denevér
• György Péter: Német hétköznapok A bádogdob
• Fáber András: Lényünk gólem-arca Mai gondolatok egy régi filmről
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: A bűn szépsége
• Bikácsy Gergely: Angyalpor
• Schubert Gusztáv: Az eastwicki boszorkányok
• Nagy Zsolt: Az embervadász
• Nóvé Béla: Törvényszéki héják
• Szemadám György: Barabás
• Zsenits Györgyi: Vili, a veréb
• Marton László Távolodó: A fehér sárkány
POSTA
• Fenyvesi Róbert: Diszkrét észrevétel
• N. N.: Válasz

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Hatodik érzék

Vörös András Csaba

 

Bruce Willisnek elege lehetett már a skatulyaszerepekből, és minden bizonnyal nagyon meg akarta mutatni, milyen nagy színész is ő. Most pszichológusként tündököl, és ehhez az új feladathoz megfelelő eszközt is talál. A film elejétől a végéig (az eseményektől teljesen függetlenül) jelentőségteljesen néz le a vászonról. Mást nem is nagyon csinál. A nagy színésznek utánzói is vannak: ők alakítják a többi szerepet. így tehát a néző több mint másfél órán keresztül jó néhány, világfájdalmát jelentőségteljes tekintettel közlő figurával nézhet farkasszemet. No persze, a lélek mélységei megkövetelik az ilyesfajta hozzáállást. Főként, ha gyermekről van szó. A gyermeket Cole-nak hívják, hatéves, és rémálmok gyötrik. Látja a halottakat, fél tőlük, és nem beszél róluk senkinek. Csak Malcolm Crowe-nak, a pszichológusnak, aki túl van már egy haslövésen, amit az azóta felnőtt, nem túlságosan eredményesen kezelt páciensétől kapott ajándékba. Crowe eleinte nem hisz a srácnak. Csupa klisé jut az eszébe, mint például a válás okozta trauma vagy az apa hiánya. Aztán némi töprengés után rádöbben, hogy a lövöldözős fiú és Cole esete meglepően hasonlít egymásra. Többet már nem hibázhat, ezért rábeszéli a gyereket, hallgassa meg a hozzá látogató szellemeket. Így láthatunk néhány egészen jól sikerült maszkot, borzonghatunk kedvünkre, és hüledezhetünk a befejezésen. Ugyanis a történet jó nagyot csattan. Ennek oka valószínűleg a marketing-szempontokban keresendő. A fogás egyszerű, de zseniális: a végső poén ismeretében az egyszeri néző már másképpen tekint a cselekményre, így hát könnyen meglehet, hogy újból jegyet vált a filmre. Aki viszont nem túlzottan kíváncsi a nagy színész kopaszodó homlokára, próbálja meg jól emlékezetébe vésni az egyes jeleneteket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2816