KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/március
• Zsugán István: Történetek idézőjelben Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Létay Vera: Hegedűs Zoltán (1912–1989)
• Koltai Ágnes: Gazdag szegények Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Gulyás Gyula: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Gulyás János: Balladák filmje Részletek egy dokumentumfilmből
• Hegyi Gyula: Akinek ennyi jó kevés Túsztörténet
• Schubert Gusztáv: „...ki vagy a mennyekben” A dokumentátor
• Bársony Éva: Videóklip-mese Ismeretlen ismerős
• Csepeli György: Európa közepe Beszélgetés Elek Judittal
• Dobai Péter: Szorongó apagyilkos Szubjektív reflexiók Bernardo Bertolucci filmjeiről
• N. N.: Bernardo Bertolucci
• Csala Károly: Satyajit Ray, az író
• Gazdag Gyula: Pelemele filmek Cukorbébi
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Akik még szeretik a mozit Torino

• Ardai Zoltán: Mohammad-Reza él Nantes
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Az ördögűző
• Fáber András: Testek csábítása
• Nóvé Béla: A 29-es vágány
• Gáti Péter: Álmok a távoli útról
• Torma Tamás: Viharos hétfő
• Nóvé Béla: X-program
• Tamás Amaryllis: Amerikai gyilkosságok
• Gelencsér Gábor: Rumba
• Molnár Péter: Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa
• Zsenits Györgyi: Leó és Fred
KÖNYV
• Báron György: Golanra várva
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Gyászhír Prágából

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sorok az Égigérő fű plakátjának ragasztós oldalára

Lázár Ervin

 

Azt kérdezték tőlem egy kérdőíven: Mi a véleményem az írói pályáról? …Mi is?… A legegyszerűbb megoldást választottam, nem írtam a kérdőívre semmit. Most, hogy voltam a nyergesmesternél, azért már nem hagynám válasz nélkül a kérdést. Odaírnám, hogy: „Voltam a nyerges-mesternél.” Több nem is kellene, az érzékeny szívű kérdőív-szerkesztő bizonyára máris ott ülne velem a ferkóolajszagú műhelyben, nézné az öreg mester tétova kezét, ahogy soha nem látott szerszámokat emel ki a félhomályból, két ujja közé csippentve, elém tartja a pókhálós ablak hideglelős fényébe, megbámulja mindegyiket maga is, mintha most látná először… ez a félhold kés, ez a bőrgyalu, ez a szakító cirkli, ez a sléfes ár, ez meg a tőr ár, ez a szélező fa, ez meg a küsü… vigyázzon, ne könyököljön oda, poros… poros itt minden… ez meg a sléfes fa a bújtató varráshoz… érdekli ez magát? De akkor én már régen a műhely közepére nézek. Ott trónol a kis birodalom királya, a nyereg. Hibátlan ívekkel lekerekítve, karcsún, elegánsan – valóban királyi. „Kinek csinálta?” Csak úgy – mondja a nyergesmester – a szerszámaim szemrehányóan néztek rám, a kezemnek hiányzott a bőr érintése, a fülemnek a faggyús fonal nyisszegése… rámvillantja a szemét, hogy habókosnak nézem-e, de hogy nézném habókosnak, amikor magamban éppen egy régi kérdőív kérdésére válaszolok. Meg aztán – mondja a mester – meg is veheti valaki, valami félbolond megszállott betévedhet ide… mindketten elképzeljük, ahogy a félbolond megszállott beóvakodik a műhelybe, le nem veszi a szemét a nyeregről, s csengő aranyakkal fizet… Hajaj – sóhajt a nyergesmester, s az aranycsengés mögött régi rézpénzek koppanását hallja, krajcárokét, dénárokét, az udvaron lovak dobognak, egymás kezébe adják a kilincset a csikósok, falusi nótáriusok, marhakereskedők, hajcsárok, végvári vitézek, kasznárok, betyárok, forspontos kocsisok, pandúrok, hajdúk, s jövő-menő legények… Na, igen! Nézzük egymást, az ósdi mester és az ósdi író.

A filmen egy nyergesmester-féle. De most már csak kutyanyakörveket meg nadrágszíjakat készít. Nyerget? Lószerszámot? Kinek? Hacsak magának nem. Könnyen lehet, hogy odabent a műhely eldugott zugaiban díszes lószerszámok és veretes nyergek lapulnak. Vagy az csoda lenne? Az hát! De ez a film tele van csodákkal. Olyanokkal, amelyek bármikor, bárhol megtörténhetnének. Van benne egy ember, akihez órát lehet igazítani, egy panaszintéző, aki azonnal intézkedik, az emberek köszönnek egymásnak, a keramit helyén fű nő, a szeneslegénynek eszébe sem jut, hogy becsaphatná a kuncsaftjait, a rendőr nem büntetni akar, hanem segíteni, s noné! a gyerekek lekváros kenyeret esznek. Ezek az emberek ebben a filmben szeretik egymást. Segítenek egymásnak. Csupa csoda.

A nyergesmester gubbaszt a nyerge mellett, várja, hogy a félbolond megszállott benyisson. De nem a félbolond megszállott jön, hanem egy gyerek. Orrát a pókhálós ablakhoz nyomja, bámulja a nyerget. A mester behívja, s pár pillanat múlva már vad vágtában száguldanak a világ fölött. Győztes csatákat vívnak, megjutalmazzák a jókat, megbüntetik a gonoszokat. Igazságot tesznek. Toporzékol alattuk a szépen fölnyergelt paripa.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8001