KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Parazita

Barotányi Zoltán

Valljuk be, az „Illés szekere”-típusú űrhajók ideje véglegesen lejárt: ne várja többé senki a háromméteres, szőke szakállas űrhajós istenek eljövetelét. Ők egyszer már elhozták a fényt, a kultúrát és a fontosabb világvallások alapító üzenetét, majd, csak úgy heccből, megsétáltatták a kissé beijedt prófétát. Ám azután – szól a híradás – rákaptak a nohaborra; a vegyigyümire és a disznósajtra, s végül hozzánk csökevényesedtek. Így hát az új jövevények nem vacakolnak sokat a külcsínnel: az Alien némiképp még humanoid szörnyétől folyamatos az átmenet a Puppet Masters (alias Paraziták) rémlényéhez, a Rejtélyes Sertésmájhoz. A disznóölés által megihletett alkotók eme nélkülözhetetlen alkatrész képében vélik megtalálni a „badisznecser”, a testrabló kilencvenes években is érvényes változatát: az izé frizbizés és óvatlanság útján terjed, jó balbekk módjára szorosan a gazdalény hátára tapad, azután szívószál az agyba, és jöhet a „havaj”! Az imigyen agycsapolt lény látszatra elhülyül, s úgyszólván teljes mértékben kihal belőle a fajfenntartási késztetés: a „badiszneccselt” zombik kiszűrésére kiváló módszert kínál a csinos asztrológusnő blúzgombjának alacsonyabb fokozatra állítása. A film később teljesen elvadul: az ufó-addikt áldozatok undorító izéket dobálnak egymásra, s derék főszereplőnk a melltartó kicsatolása közben a G-pont helyett meleg belsőségre tapint, úgy tarkótájban. Az invázió által fenyegetett amik hamarost maguk is kitapintják az űrmáj gyenge pontját: a vírusos agyvelőgyulladás letarolja az egész állományt – kivéve az utolsó példányt, aki a kiváló Donald Sutherland testében realizálódik. A civilizációs gőg azonban neki sem kegyelmez, s a Fiú irgalmatlanul eliminálja az Atyát – habár ama űrhajós istenek talán nem egészen ezt vésték vala a kőtáblákra. Fiam – hörgi a vén Donald – ezt azért nem gondoltam volna! Ezt mi sem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=851