KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A bomba átmérője

Földes András

 

Lehangoló képet tár elénk a palesztin öngyilkos merénylő történetét feldolgozó kanadai dokumentumfilm. Szokatlan módon a nézőt nem az átélt lelki megrázkódtatások teszik próbára, hanem a film konfliktuskerülése. Ebből pedig talán azt a szomorú következtetést kell levonnunk: lehetünk bármilyen empatikusak, kilátástalan feladat megérteni a világ távoli pontjain zajló konfliktusokat.

A húsz ember halálát követelő, 2002-es jeruzsálemi autóbuszos robbantást feldolgozó film legfőbb hibája, hogy – emocionálisan amúgy érthető okokból – személyes, emberi oldalról közelíti meg a tragédiát. Izrael egyik legsúlyosabb öngyilkos merényletéről a másfélórás film jó részében az áldozatok hozzátartozói beszélnek. Hallunk megrázó vallomásokat az apa szájából, aki borongós zongorafutamok közepette meséli, milyen állhatatos tevékenykedéssel igyekszik menekülni fia elvesztésének gondolatától. És megismerjük azt is, hogy mik voltak az áldozatok vágyai, álmai, hogyan szerettek és miket gondoltak a világról. Mindez sajnos mégsem visz közelebb minket a megértéshez, hiszen hasonló monológokat hallanánk, ha például egy lavina áldozatairól készülne film.

A néző azért ül be erre a filmre, hogy megtudja, mi az, ami egy ilyen borzalmas tetthez vezet, és hogyan gondolkodnak ezután az áldozatok hozzátartozói. A másfél órás film azonban nem merészkedik a szörnyű tragédia mélységeibe. A vége felé megszólalnak ugyan rendőrök, biztonsági szakértők, sőt, a merénylő egy társa és a szülei is, de lényegi kérdésekre mégsem kapunk választ.

A bomba átmérőjéből, a sok megszólaló, a drámai képek és a zaklatott zene ellenére sem tudunk meg többet, mint egy híradóból.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8497