KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Metamorfózis

Ardai Zoltán

 

Egy jóképű, tündöklő szellemű és kosárlabdázásban is elsőrangú fiatal tudós-tanár rendkívüli élettani felfedezés küszöbére jut, de girhes és konzervatív egyetemi fölérendeltjei megvonják tőle támogatásukat és nem sok hiányzik, hogy már a laboratóriumból is kitiltsák. – A Metamorfózis első félórájában mi sem jelzi előre a közelgő horror-fejleményeket. Az amerikai kutatóélet itt bontakozgató, egyszerre lelkes és kritikus rajza szokványos ugyan, de körültekintő; a kamera mintegy csak „végzi dolgát”, mellőzve bármi furcsa sugallatot; még csak holmi nyugtalanító zenei motívumok vagy érthetetlen álomképek sem tünedeznek fel. Ilymódon maga a film korántsem metamorfózison megy át a későbbiekben – mint a halhatatlanság pokoli szérumát önmagán kipróbáló hőse – hanem szándéktalan komikumú, átmenet nélküli műfajváltásokon. A kitűnő tudós egyszercsak hű famulusa torkának ugrik és kitépi a gégéjét (az addig gondosan jellemzett jóbarátot próbababa módjára látjuk ledőlni) – ezt a rémpillanatot az előzmények után képtelenség komoly elszörnyedéssel átélni. Mire pedig áthangolódunk új sémákra, egy ámokfutófilm feszültségeire, felpattan valamely fémkapu, és a főhős gőzfelhőben kalimpáló, irdatlan fogazatú sárkánygyíkként totyog elénk. „A múlt lidérce!” – dörög fel valaki a kapu előtt várakozók közül, ám ez nemhogy ellensúlyozná, inkább betetőzi a nagyjelenet vidámparki hangulatát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4728