KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az őrület határán

Harmat György

 

A II. világháború egyik jelentős ütközete, a melanéziai Salamon-szigetek egyikéért, Guadalcanalért folytatott harc áll az új amerikai produkció cselekményének középpontjában. James Jones regényét 1964-ben már filmre vitte a tömegjelenetek mestere, Andrew Marton. A főhős – ha egyáltalán van ilyen, hiszen jónéhányszor szem elől tévesztjük – egy többször dezertált közlegény, aki büntetésből eleinte szanitécként segíti társai küzdelmét.

A húsz évvel ezelőtti Mennyei napok tehetséges rendezője, Terrence Malick azzal a megoldással, hogy a kamera nézőpontja jó ideig megegyezik az amerikai katonákéval, rendkívüli hatást ér el. Az egység partra száll a szigeten, ellenség egy szál se. Behatol a dzsungelbe, ellenfélnek nyoma sincs. Megrohamoz egy dombot, a japánok nem láthatók. Aztán hirtelen – ki tudja, honnan? – géppuskatűz, gránátrobbanás ritkítja a támadók sorait. Percek múltán feltűnnek a dombtetőről védekezők is, a néző pont akkor pillant meg közelről egy-egy japánt, amikor a vásznon az amerikai harcos. Aki esetleg rögtön meg is hal.

Nagy film lehetne Malické, ha nem locsogna annyit. E sommás vélemény pontosításra és árnyalásra szorul. Legalább két vonatkozásban hagyta cserben arányérzéke az adaptáló-rendezőt. Stílszerűen szólván: két órára való puskaporát lőtte el majd' három óra alatt. Bár gyenge pontjai kezdettől fogva szembetűnőek, kétharmadáig erőteljes a mű. Nem a vér látványával riaszt el, a szenvedést, a haláltusát többnyire az arcokon játszatja le. A csúcspont, a hegytető elfoglalása után azonban lecsökken az intenzitás, s teret nyer a filmre alkalmazás téves koncepciója. Azok a hosszas belső monológok, párbeszédek, amik egy regény kontextusában hatásosak lehetnek, itt közhelyes, patetikus, terjengős filozofálgatásnak, moralizálgatásnak bizonyulnak. „Méltóképpen” koronázza meg e vonulatot a zárókép: a vízbe hullott kókuszdióból friss hajtás nő ki. Sajnos túlságosan is lefordítható: „élet sarjad a halál után”.

Egyetlen mondat viszont jó, hogy elhangzott. Erről szól a film, maradéktalanul egyet is érthetünk vele: „A háború nem nemesít.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 57-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4435