KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Megint a régi nóta

Bikácsy Gergely

 

Alain Resnais új filmjében először Párizs német megszálló-parancsnoka, Chollwitz tábornok fakad dalra. Talán Chevalier egy régi sanzonát zengi, fülünk és francia sanzon ismeretünk legyen tengernyi, hogy megállapítsuk. E bevezető jelenet egy hatvanas évekbeli francia szuperprodukció meglevő képsor-töredékét használja, később Resnais-nek már idegen képsorokra nem, csak idegen hangokra van szüksége, meg idegen dallamokra. Legutóbb Woody Allen lepte meg azzal a nézőt, hogy dalra fakad. Ez új szín a palettáján, a filmje meg az amerikai zenés film előtti gunyoros hódolat inkább, mint a giccs paródiája.

Resnais filmje furcsa képződmény. Állandó (Sabine Azéma, Pierre Arditi, André Dussolier), meg új színészei csikorgóan komikus hatást keltenek, amikor hirtelen Chevalier, Gilbert Bécaud, Aznavour és Dalida valódi, régi sanzonjaira tátognak. Van, hogy öt másodpercig, van, hogy fél percig, ennél hosszabban soha. Vihogunk vagy sikkantunk, aztán foszlik a meglepetés sokkos öröme. Ráadásul jónéhány kultikus giccsdal nekünk itt a Művész Moziban semmit nem mond. A giccses örökzöld-töredékre fakadó szereplők méltányolható, ízlésesen bonyolított komédia szövevényében leledzenek. E komédia érezhetően elüt a dalbetétek szövegétől, zenéjétől. Olyan, mintha egy tűrhető formában levő René Clair állna a kamera mögött, de csak a történetszövés, meg a jó színészi játék miatt olyan. A slágertöredékek gondosan és recsegve szétlyuggatják a szórakoztató históriát (melyben egy ingatlan-ügynök beleszeret pimasz főnökének idegenvezető-egyetemista menyasszonyába, és más ingatlanügynökök is mulatságos kalandokba keverednek).

Operett vagy sláger-univerzum, a blődli mint mélyre világító eszköz? A magyar nézőtől nem teljesen idegen az ilyesmi. Gombrowicz színműve, meg Ascher Állami áruháza, Gazdag Gyula, Jeles András zenés abszurdjai: láttuk és érteni véltük értelmüket, más nézők érteni vélték idegenkedésüket. Xantus Eszkimó asszonyának is volt hasonló rétege - mondom, Resnais filmje nem kelti a sohasem látott különlegesség örömös borzadályát.

A francia kritika bókolva ünnepli. Bevallom, bár magam is szórakoztam a vetítés alatt, fogalmam sincs, miféle szándékok vezették a Marienbad egykori, a Smoking-No smoking tegnapi rendezőjét. Művészet-megújító, filmnyelv-teremtő alkotóból már jó ideje a filmes elbeszélésmód mesterbűvésze, az ember idült örömmel bólintgat láttán. Most vállat vontam: olyasmit csinál, amit bizonyára nem sokan, de azért még tucatnyian tudnának.

„Bravúrstikli.” Mintha ez lenne Alain Resnais fura becsvágya, mintha vezekelni szeretne a Marienbadért vagy a Murielért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3868