KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ideglelés – a Blair Witch project

Kalandjátékfilm

Varró Attila

Horror kosztpénzből, a Dogma után, szabadon.

 

A játékfilm-készítés már az első Méliès-tekercsek születése óta kollektív művészeti formának számít: a rendező forgatókönyve megvalósítása érdekében komoly gárdát – néha egész kis hadsereget – kénytelen folyamatosan irányítani. Ritkán magányos teremtő; rendszerint domináns, de távolról sem egyedüli összetevője az alkotói folyamatnak. Munkatársaihoz való viszonya akár demokratikus, akár zsarnoki, a napi döntéshozatal felelőssége mindenképpen őt terheli: filmet csak uralkodók forgathatnak, szürke eminenciások sohasem.

A tavalyi év legnagyobb médiavisszhangját kiváltó Sundance-siker, a Blair Witch Project (Ideglelés) szakított ezzel az évszázados tradícióval, ha másért nem is, már ezért megilletik a címlap-sztorik, teltházak és dollármilliók. Ezt a filmet ugyanis nem rendezték, csupán addig manipulálták, amíg megrendeződött. Vérbeli Dogma-produkció amerikai módra, ahol a technikai eszközök minimumra redukált jelenléte nem cinema veritét, lélektani realizmust, netán nagyobb kreativitást igénylő alkotói hozzáállást eredményezett, hanem – akárcsak az Idióták esetében – egyfajta filmszalagra rögzített hatásvadász visszaélést a főszereplők testével-lelkével. Egyetlen figyelemreméltó újítása Lars von Trier pontokba szedett marketing-fogásához képest, hogy alkotópárosa cinikus módon egyenesen a színészek kezébe nyomta a töltőtoll-kamerát, majd elvonult, hogy a színfalak menedékéből figyelje, miként alakul a forgatás, néha-néha bedobva egy trükköt, ha a feszültség lanyhulni látszott, vagy a figurák elcsatangoltak a prekoncepciótól.

Az Ideglelésnek nincs rendezője, ahogyan forgatókönyve, operatőre sincs, állítson bármit a záró stáblista, mindössze három színésze (Heather, Josh és Mike), két vágója (Myrick és Sanchez) és egy agyonhasznált alapötlete (félúton a Cannibal Holocaust és a Last Broadcast között). No meg jól kitalált reklám-stratégiája, de ez más lapra tartozik. Híres-hírhedt műfajtársaitól eltérően, még az ön-reflektív rendezői jelenlétet sem találni benne. A This is Spinal Tap (Gerinccsapolás) klasszikus ál-turnéfilmjében az elsőfilmes Rob Reiner önmagát parodizálja, a Veled is megtörténhet fiktív sorozatgyilkos-portréja végén a belga stáb is áldozatul esik saját média-szatírájának, Woody Allen könyörtelenül Woody Allenre osztja a személyes fóbiáiból felépített Zelig szerepét – ezzel szemben Daniel Myrick és Eduardo Sanchez inkább a védtelen főhősnőből csinál bűnbakot, a lány szájába adják a beismerő vallomás monológját, és a jogos büntetést is ő szenvedi el helyettük. Bármilyen látványszegények és speciális-effektus mentesek képsorai, az Ideglelés ugyanannak a digitális képforradalomnak a terméke, mint a Baljós árnyak: ilyen mértékű távolságtartás filmkészítő és filmkészítés között csupán a kompjuterizált forgatás ezredvégi (rém)álmában lehetséges. Mintha a rendező billentyűk leütésével helyezné színészeit újabb és újabb szituációkba, menüpontokon át látva el őket a szükséges kellékekkel, információkkal és utasításokkal. Számítógépes kalandjáték hús-vér szereplőkkel; steril és személytelen, akár egy vírusirtó vagy egy üzleti project.

Egy 1998-ban forgatott hasonszőrű vállalkozás, a Last Broadcast (Az utolsó tévéközvetítés) állítólag csupán digitális formában létezik, a mozikba és fesztiválokra műholdról lövik le az előadás napján. Az ötlet nemcsak ügyes reklámfogás: a kópiák nélküli film-forgalmazás forradalmasíthatja a független filmkészítést, mivel radikálisan lecsökkenti az előállítási költségeket. Fél évvel később az Ideglelés már megtakarította a stábra fordítandó kiadásokat is. Hatalmas kasszasikere kijelöli a követendő ösvényt: az új generáció hamarosan a színészek nyűgétől is megszabadíthatja a műfajt, és a legközelebbi – Big Footról vagy Nessie-ről szóló – horror-szenzáció talán egy Internetről összeollózott másfél órás mpeg-fájl lesz, amelyet egy keresőprogram és egy editor-szoftver alkotópárosa jegyez majd.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2809