KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Kapcsolat

Barotányi Zoltán

 

Az úgy kezdődött, hogy Jodie Foster (ezúttal okleveles csillagász, a földövkívüli élet fürkészője) hosszú évek reménytelen és értelmetlen kutatómunkájától fáradtan csavargatni kezdte autórádiójának keresőjét, s nem hiába. A meglelt üzenet, pusztán formáját tekintve, határozottan emlékeztet a klasszikus detroiti technóra, tartalmát nézve még ennél is morbidabb: kutatóink teljes megdöbbenésére Adolf H. tűnik fel a képernyőn és megnyitja a berlini olimpiát. Szerencsére gyorsan kiderül, hogy Adolf nem az égi üzenet, pusztán egy sorminta, s ha leszedjük a képről, a maradékot meg dekódoljuk, akkor előbukkan egy afféle örökké forgó izé tervrajza, amihez hasonló csak a vurtsliban és némely szorgalmas borsodi feltaláló fejében fordulhat elő. Az izé persze egy afféle tér-idő utazásra való csodamasina, s ettől kezdve már tudható, hogy Jodie Foster, minden földlakók közül először, belebámulhat egy kis zöld hogyishívják dodekaéder alakú fejének mind a nyolc bociszemébe.

És lőn: a szorgalmas szakember sűrű parizás közepette keresztülzuhan téren és időn, vele együtt a lenyűgözött mozinéző, aki majd két órányi filmvontatás után már nem tudja eldönteni, hogy amit lát, az álom, vagy egy különösen súlyos, túladagolásos diszkóbaleset. Jodie amúgy sértetlenül visszatér az űr mélyéből és jólesőn állapítja meg, hogy az űrlények pont olyanok, mint saját elhunyt édesapja, csak lényegesen kevesebb bort isznak és nem köpködik a tévét, ha gólt rúg a mocsok ellenfél. Még egy kis tanulság is jut a végére: az ész (ez Jodie) és a szív (ez meg a kőr bubi) összecsapásából szokás szerint az ösztönélet profitál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1693