KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

A másik csaj

Kránicz Bence

The Pretty One – amerikai, 2013. Rendezte: Jenée LaMarque. Szereplők: Zoe Kazan, Jake Johnson, John Carroll Lynch. Forgalmazó: SPHE. 91 perc.

 

Jenée LaMarque író-rendező első nagyjátékfilmjében van egy jelenet, ahol a hősnő a Mona Lisáról igyekszik másolatot készíteni, de képtelen pontosan reprodukálni Leonardo hölgyének talányos mosolyát – egy tétova ecsetvonás elég, hogy túl szomorú, vagy épp túl vidám legyen az összhatás. Fájdalom és nevetés kényes egyensúlya jelenti az utóbbi években divatos dramedy-k lényegét is: változó, hogy a vígjátéki alaphelyzetet árnyékolják be (melo)drámai elemek, vagy a komornak induló sztorik hangvétele válik könnyedebbé, de ha jól csinálják, a végeredmény hollywoodi mércével mérve szokatlanul életszagú lesz. LaMarque javára írhatjuk, hogy felismerte és a Mona Lisa-metaforával frappánsan meg is fogalmazta a problémát, az ütős dramedy elkészítésében azonban nem járt sikerrel.

Laurel otthonülő, visszahúzódó lány, szöges ellentéte ikertestvérének, a sikeres és magabiztos Audrey-nak. Ám ő autóbalesetben meghal, az ütközést túlélő Laurel pedig részben a sokkhatásra, részben a saját életével való elégedetlenség okán felveszi a rá megszólalásig hasonlító Audrey személyazonosságát.

Az ígéretes alapötletből a gyász és az elengedés szép története éppúgy kibontható lett volna, mint a kialakulatlan személyiség énkeresésének kalandja, LaMarque-ot viszont mindez nem érdekli, és a konfliktus tisztázása után merőben konvencionális romkom-klisékkel operál. Eközben a mellékkarakterek halálesetre adott reakciója is furcsán enervált és hűvös, mintha mindenki csak azért lenne itt, hogy Laurel mihamarabb meglelje a boldogságot a szimpatikus szomszéd oldalán. A tetszetős képek sem leplezhetik, hogy a szerzőnek nincs szándékában valódinak ható érzelmeket vászonra vinni – ahelyett, hogy saját Mona Lisát festene, ő is a milliószor látott reprót próbálja újszerűként eladni.

Extrák: werkfilm.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 63-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11716