KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Istenem, emberek vagyunk!

Loránd Gábor

Igazi érdekességszámba menne, ha megtartanák ama brüsszeli szavazás ellentettjét, és összeállítanák a világ tizenkét legrosszabb filmjének listáját. Nem biztos, hogy Petr Schulhoffé bekerülne, de nem lenne teljesen esélytelen.

Mindezt nem ízetlen élcnek szánom, hanem az impressziók alapos megérlelése után írom le. Vannak ugyanis – mint köztudott – ritka pillanatok az életben. Negatív értelemben ilyesféle ez a történet...

Bergner úr, az öregedő színész (ő a nagypapa) Molière Mizantrópjának címszerepét próbálja. Nagyon rossz ember Bergner úr. Udvariatlan, goromba, hisztérikus, alattomos, rágalmazó; sérteget, lökdösődik, kéjes örömet lel a gonoszkodásban. Ám egyszer, tévéfellépéséről hazajövet a vonaton elszundikál, s álmot lát. Egy ősz hajú, hófehér szakállú bácsika – a Jó inkarnációjára gyanakodhatunk benne – megfeddi emberi rútságáért. Valóban, a rémálomban művészünk sorra áldozatul esik ugyanazoknak az alantas csínyeknek, melyeket korábban ő követett el embertársai ellen. Izzadtan, megtörten ébred, és erkölcsileg megtisztulva (katharzisz!) tér meg otthonába, ahol megbocsátó munkatársi-baráti kompánia kebelében ünnepli új emberré válását.

Nem. Nem egy gyenge mesefilmet látunk. Az alkotók a dolgot minden jel szerint komoly átéléssel bonyolítják. A helyzetek többsége nemcsak erőltetett, de képtelen és hihetetlen is (egymásra zsúfolva különösen); nem groteszkül bizsergető, hanem nevetségesen amatőr hatást keltenek. A viccek laposak, a moralizáló szándék ügyefogyott. Az Embergyűlölő koncepcióval felvértezett molière-i figura felvillantása (még ha csak háttérszerűen is) pedig annál is indokolatlanabb, mivel Alceste mégis volt valaki, Bergner úr pedig – képtelenség.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7665