KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/november
• Székely Gabriella: A légy az objektívben Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Zalán Vince: Remington R. B. és a többiek Beszélgetés András Ferenccel
• György Péter: Egy nemzedék csapdában Mr. Universe
• Kornis Mihály: Brékó, Magyarország! Egy teljes nap
• Székely Gabriella: A rövidtávfutók magányossága Soha. sehol, senkinek!
• Klaniczay Gábor: Ez a mocsár nem tarthat örökké Törvénytől sújtva
• Kovács István: Az igazság hasztalan reménye Befejezés nélkül
• Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek Menzel-sorozat a tévében
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 3.
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Talányos parancsolat Locarno
• Fáber András: Hol van Tajvan? Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Ötvenhárom hideg nyara
• Báron György: A szakasz
• Szemadám György: Óh, Argentína
• Tamás Amaryllis: Carmen
• Zsenits Györgyi: Plumbum, avagy a veszélyes játék
• Nagy Zsolt: Másnap háború volt
• Tamás Amaryllis: Kalózok
• Faragó Zsuzsa: Hálószobaablak
• Szilágyi Gábor: Hadijátékok
TELEVÍZÓ
• Bart István: A mozi időgépe Fejezetek az első világháborúból
KRÓNIKA
• N. N.: Az európai filmdíjról
• N. N.: Olvasóink figyelmébe!

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Egyének és társadalmak

Fáber András

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Nehéz a derűs elégedettség hangján írni a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválról, pedig a külsőségek az idei, 25. alkalommal talán még a szokottnál is fényesebbek voltak. Zászlóerdő és transzparensek hirdették „az emberek egymás közti megbecsülésének, a népek tartós barátságának” eszméjét, melyet a háború utáni első, 1946-os, akkor még Mariánské Láznéban (vagy ha a filmbarátok így jobban ismerik: Marienbadban) megrendezett filmfesztivál óta a rendezvény szolgál. A Thermal szálló előcsarnokában többszörös ember-méretű gólem-szobor fogadta kenyérrel és sóval a látogatót; pár méterrel odébb a parkban egy jugoszláv sci-fi díszletéből kölcsönvett dinosaurus ékeskedett.

A bemutatott filmek (s a résztvevő országok) száma szakadatlanul növekvő tendenciát mutat, ami – legalábbis mennyiségi szempontból – biztató jel a fesztivál jövőjére nézve. A Dr. Dusán Roll elnökletével összeült 7 tagú nemzetközi főzsűri (s a munkáját kiegészítő több mellékzsűri) csaknem húsz díjat szavazott meg a versenyben részt vett 33 nagyjátékfilmnek (köztük Gyarmathy Lívia Vakvilágban című filmjének). Versenyen kívül, illetve információs vetítéseken bemutatták az utóbbi néhány év számos nagysikerű külföldi filmjét (Carlos Saura Bűvös szerelem, Szergej Bondarcsuk Borisz Godunov, Federico Fellini Ginger és Fred, Luis Puenzo Hivatalos változat, Kuroszava Akira Ran, Wim Wenders Párizs, Texas, Francis Coppola Cotton Club stb.), köztük a Redl ezredest, Szabó István alkotását, a mai magyar filmgyártás első számú exportcikkét. Külön rövidfilm- és dokumentumfilm-szekció foglalkozott a mai világ ellentmondásaival, s külön sorozat keretében mutatták be a szervezők a korábbi idők díjnyertes filmjeit, köztük Fábri Zoltán elnyűhetetlen remekművét, a Hannibál tanár urat, amely harminc év alatt mit sem fakult. Volt filmvásár külön videósorozatokkal, volt több vitafórum, kerekasztal és sajtóértekezlet (közülük kettőn a népes magyar küldöttség örvendhetett Gyarmathy Lívia, illetve Szabó István filmje sikeres fogadtatásának). S mégis: nehéz a derűs elégedettség hangján írni a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválról.

Pedig ez a fesztivál a haladó szellemű és elkötelezettségű szocialista és fejlődő országoké, többek között az Osztrák–Magyar Monarchia közép-kelet-európai utódállamaié, így a magyaroké is, úgyszólván „hazai pálya”: talaján a legkisebb göröngy is személyes ismerősünk.

Külön vetítés-sorozat mutatta be a mai csehszlovák filmgyártás újabb érdemdús produkcióit, köztük a roppant tehetséges Juraj Jakubisko tündérien szomorkás tanulságú példázatát Perinbaba címmel az ismert Grimm-mese, a Holle anyó alapján, amelynek – a jégbarlangban történt forgatáson kívül – egyik különlegessége az volt, hogy a főszerepet a „keletre” első ízben kiruccant Giulietta Masina alakította. Csak sajnálhattuk, hogy olyan kiválóságok, mint Jiří Menzel vagy Vera Chytilová jószerivel távol maradtak a fesztiválról.

A legfőbb fődíjat, a Kristály Glóbuszt A halál utcája című, meglehetősen érdektelen ausztrál film (rendezte Bill Bennett) kapta. A díj tulajdonképpen elismerés a divatba jött ausztrál filmművészetnek. A speciális tematikájú filmek számára alapított Lidice Rózsájával jutalmazott Rámtört az éjszaka című csehszlovák alkotást, Juraj Herz filmjét már az első napon, nyitóprogramként levetítették, így a később érkezettek nem láthatták. A legjobb női alakítás díját Jane Fonda kapta, az amerikai Norman Jewison Isten Ágnese című alkotásában.

Volt még egy amerikai film, noha versenyen kívül, a Latino. A rendező, Haskeil Wexler, rokonszenves, ám művészi szempontból nem eléggé meggyőző, pro-szandinista, Nicaragua-barát filmet készített.

A világ filmgyártásának kommersz áramlatai nem igen nyertek bebocsáttatást Karlovy Varyba, szabad utat kaptak viszont a régi (vagy félig-régi) idők jeles forradalmárairól szóló, képeskönyv- (vagy inkább fotóalbum-) hitelességre törő filmalkotások. Ezek között említhető az olasí Carlo Lizzani A sziget című filmje mely a fordulatos életű vezető kommunista politikus, Giorgio Amendola (1907–1980) önéletrajza alapján készült, és ide tartozik a más fesztiválokról már ismert Rosa Luxemburg (a nyugatnémet Margarethe von Trotta rendezésében, a nagyszerű Barbara Sukowával a címszerepben, Daniel Olbrychski partnereként). Hozzájuk képest kisebb sikert aratott a tisztességes szándékú, de nagyon lassan hömpölygő, tablószerű Csicserin, az idősebb generációhoz tartozó szovjet Alekszandr Zarhi rendezésében, melynek címszerepéért kapta a kitűnő Leonyid Filatov, a moszkvai Taganka színház művésze a legjobb férfi alakítás díját, s amelynek magyar vonatkozása, hogy a szovjet diplomácia első vezetője angol újságíró-barátnőjének szerepét Venczel Vera alakította.

Idén nagy keletjük volt Karlovy Varyban az épülő – szocializmust építő – társadalmak átmeneti (egykor Mao Ce-tung nyomán úgy mondták: népen belüli) ellentmondásait ábrázoló filmeknek. A Jó asszony (rendezte a kínai Csuang Tien-csung) két díjat is kapott, egyet-egyet a Tavaszi olvadás című KNDK (vagyis észak-koreai) alkotás (rendezte Ko Hak Rim), illetve a Dacból szeretni című bolgár film (rendezte Nikolaj Volev).

Nekem mégsem ezek a filmek tetszettek. Mindegyikükből kihallottam a didaktikus szándékot, túlontúl ismerősnek éreztem a kimódolt konfliktusokat, melyek kapcsán az ismeretlen dramaturgiai tanácsadó testületnek azon igyekezetét is felfedezni véltem, hogy az ellentmondások „népen belüliek” maradjanak. A szereplők külső megjelenésének felszíni egzotikuma (legalábbis a két ázsiai filmben) mit sem változtatott a cselekményvezetés patronjainak „visszaköszönő” klisészerűségén.

A társadalomelemző filmek közül hitelesebbnek – és egzotikusabbnak – éreztem egy hozzánk földrajzilag közelebb eső ország, Hollandia versenyfilmjét. A holland játékfilmeket viszonylag kevéssé „jegyzik” a nemzetközi piacon, noha a filmgyártásnak Hollandiában igen régi hagyományai vannak: az első rövidfilmet 1899-ben forgatták. A holland filmet mindig is erős valóságérzék, hitelességre törekvés jellemezte; nem véletlen, hogy a rendezők közül elsősorban a dokumentaristák váltak világszerte ismertté: Joris Ivens vagy Bert Haanstra nevére annak idején hamar felfigyeltek a külföldi szakmai körök és mozilátogatók. 1958, vagyis a Holland Filmakadémia megalapítása óta beszélhetünk holland játékfilmgyártásról, hiszen nagyjából ebben az időpontban választhatta főfoglalkozásául a filmrendezést – elsőként a holland film történetében – Fons Raumakers. Ma évi 10–15 nagyjátékfilm készül a holland filmstúdiókban. A rendezők közül érdemes megjegyezni Nikolai van der Heyde, Frans Weisz, Paul Verhoeven, René van Nie, Jos Stelling, valamint az említett film, Az álom rendezőjének, Pieter Verhoeffnak a nevét. Az álom Hollandia Dreyfus-ügyének történetét beszéli el szuggesztív képsorokban. A cselekmény 1895-ben játszódik Frízföldön, az ország legészakibb tartományában, ahol akkoriban tombolt a munkanélküliség, és éhínség pusztított – olyannyira, hogy egymást érték a zavargások. „Az éhség nem ismeri a törvényt: vegyél és egyél!”, hirdették az anarchisták. Érthető, hogy a helyi hatóságoknak kapóra jött egy incidens: 1895. december 5-én három álarcos feldúlt egy félreeső tanyát, hogy élelmet szerezzen. A bíróság perbe fogta a három Hogerhuis-fivért, annak ellenére, hogy semmi meggyőző bizonyíték nem szólt bűnösségük mellett. Szigorú volt az ítélet: hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. Csaknem bizonyossá vált, hogy a fivérek ártatlanok, s a bűntettet – politikai okokból – Hoegurhuis-ék szocialista barátai hajtották végre, de a hatóságok elutasítottak minden perújítási kérelmet. Imponáló a korábban léhának megismert Wiebren Hogerhuis gerincessége, kitartása. „Inkább meghalok, semhogy a legcsekélyebb kedvezmény iránt folyamodjam” – írta a börtönben. – „Nem kell azok kegye, akik megfosztanak jogaimtól.” Verhoeff a társadalmi drámát is úgy tudja bemutatni, hogy mindvégig az egyének érzelmeire, reakcióira figyelünk.

A nézőpont személyessége ragadott meg egy keserédes svéd filmben, a Lasse Hallström rendezte Kutyaéletemben, melyet – a holland filmhez hasonlóan – szintén egy múltbéli környezet hitelesnek ható újrateremtése avatott számomra igazi élménnyé. A film Reidar Jönssen azonos című regényéből készült, s egy svéd kisgyerek hányattatásait meséli el az ötvenes években. A kis Ingemar apja külföldön él, anyja tüdővészes (meg is hal), egyetlen barátja a kutyája, s amikor göteborgi rokonokhoz kerül, a kutyától is meg kell válnia. A világra nyíló gyermeki értelem és érzelem sokszor feldolgozott, de ezúttal roppant eredeti bemutatását a számos remek karakter-figura avatja élményszerűvé (a kertben házikót barkácsoló nagybácsi, a félnótás, furfangos feltaláló és mások). A film bővelkedik emlékezetes jelenetekben, nem utolsósorban a remek gyerekszereplők, különösen a kis Anton Glanzelius (Ingemar alakítója) jóvoltából. Ilyen mozzanat például, amikor idősebb társainak szexuális felvilágosítása nyomán a fütyije beleszorul egy sörösüvegbe, vagy amikor kis barátnőjével a futball-világbajnokság rádió-közvetítését hallgatja „testközelben”.

A többiek „poklával”, a család közvetítette társadalmi értékrenddé való találkozás hiteles rajza egy másik filmben is megragadott: az Andre Téchiné rendezte Tetthely című francia alkotásban, melyet versenyen kívül mutattak be. Nagy élmény volt két remek színésznő, a még mindig varázsos szépségű Catherine Deneuve, és az anyját alakító Danielle Darrieux „párviadala” – kétféle erkölcs ütköztetése. A fiatalabbik nő, aki külön él férjétől, drámai körülmények között (a bíróságon is) vállalja érzelmeit egy üldözött bűnöző iránt, megbotránkoztatva ezzel a látszatokra gondosan ügyelő anyát. A Tetthely fullasztó világa mintegy szintézise a keveset forgató, nagy műgonddal dolgozó Téchiné két korábbi alkotásának: az Emlékek Franciaországból vidéki, zárt polgári világa találkozik itt a Barocco zajosabb, kozmopolita városi környezetével, ahol a sebesség átgázol az értékeken.

A Günter Wallraff, a török című, jó értelemben szenzációhajhász, rejtett kamerával készült dokumentumfilm a magát török vendégmunkásnak kiadó és ebbéli minőségében hosszú időn át tapasztalatokat gyűjtő nyugatnémet újságíró, illetve vállalkozó szellemű társa, a rendező-operatőr Jörg Gfrörer közös munkája. Legnagyobb élményem a csaknem lopva megtekintett Menzel-film, a Mi kis falunk volt, mely – noha talán nem optimális körülmények között készült – újabb bizonyítékát szolgáltatta számomra a cseh és a szlovák emberek tehetségének, életszeretetének, minden hányattatáson diadalmaskodó humorának. S külön öröm volt a számomra, hogy a parádés szereposztásban több remek cseh színész mellett (például Rudolf Hrušinsky kabinet-alakítását kell megemlíteni egy csetlő-botló vidéki kör-orvos figurájában) a falu pátyolgatott félbolondjának szerepében legalábbis egyenrangú partnerként láthattuk a magyar Bán Jánost. S ne feledkezzünk meg még egy magyar remeklésről: Ragályi Eleméréről a II. világháború korabeli svájci vidéki tájak fotografálásában A fekete Tanner című (egyébként méltán díjazott) Xavier Koller-filmben.

Mindent egybevetve: az idei Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál is arról győzött meg, hogy a magunk közép-kelet-európai felfogásához nem annyira a nagy történelmi-társadalmi freskók állnak közel, hanem azok a jobbára kamarajellegű alkotások, amelyek az egyéni cselekvések-sorsok rugóit vizsgálják, tehát amelyek nem a társadalmi eszmék felől közelednek az egyénhez, hanem az egyénből kiindulva ábrázolják a társadalomban ható folyamatokat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5699