KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/november
• Székely Gabriella: A légy az objektívben Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Zalán Vince: Remington R. B. és a többiek Beszélgetés András Ferenccel
• György Péter: Egy nemzedék csapdában Mr. Universe
• Kornis Mihály: Brékó, Magyarország! Egy teljes nap
• Székely Gabriella: A rövidtávfutók magányossága Soha. sehol, senkinek!
• Klaniczay Gábor: Ez a mocsár nem tarthat örökké Törvénytől sújtva
• Kovács István: Az igazság hasztalan reménye Befejezés nélkül
• Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek Menzel-sorozat a tévében
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 3.
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Talányos parancsolat Locarno
• Fáber András: Hol van Tajvan? Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Ötvenhárom hideg nyara
• Báron György: A szakasz
• Szemadám György: Óh, Argentína
• Tamás Amaryllis: Carmen
• Zsenits Györgyi: Plumbum, avagy a veszélyes játék
• Nagy Zsolt: Másnap háború volt
• Tamás Amaryllis: Kalózok
• Faragó Zsuzsa: Hálószobaablak
• Szilágyi Gábor: Hadijátékok
TELEVÍZÓ
• Bart István: A mozi időgépe Fejezetek az első világháborúból
KRÓNIKA
• N. N.: Az európai filmdíjról
• N. N.: Olvasóink figyelmébe!

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Onibaba

Géczi Zoltán

Onibaba – japán, 1964. Rendezte: Kaneto Shindo. Szereplők: Nobuko Otowa, Taiji Tonoyama, Kei Sato. Forgalmazó: Etalon Film. 103 perc.

Kaneto Shindo a háború utáni japán film egyik atyamestere, generációjának legtöbbet dolgozó képviselője; négytucat filmet rendezett (96 évesen még kamera mögött állt!), íróként 238 forgatókönyvhöz kapcsolható a neve, producerként számos rendező munkáját támogatta, röviden: a szó legszorosabb értelmében véve szentelte teljes életét a mozgókép művészetének. Leghíresebb rendezése (Hirosima gyermekei, 1953) a Hibakusha cinema (az atombomba sokkhatását filmes eszközökkel feldolgozni igyekvő zsáner) meghatározó darabja, ugyanakkor munkásságában végig jelen van a háború és a militarista szemlélet kérlelhetetlen kritikája.

Az 1964-ben bemutatott Onibaba történelmi hátterét a XIV. században dúló polgárháború adja, cselekményét pedig egy klasszikus japán történet ihlette, de az előremutató alkotói koncepciót mérnöki precizitással megvalósító film kulcsa továbbra is az antimilitarista attitűdben, a szamuráj eszménykép deheroizálásában keresendő. Főszereplői (Kaneto Shindo ez alkalommal is kedvenc színészeivel dolgozott, mint Nobuko Otowa, Kei Sato, Taiji Tonoyama) a háború névtelen áldozatai, céltalanul kódorgó kutyák, akik az abszurd erőszak tobzódása közepette józan eszüket és erkölcsi érzéküket egyaránt elveszítették, és a legalantasabb gaztetteket is hezitálás nélkül követik el, ha a bűn hozzásegíti őket egyetlen nyomorúságos tál rizshez. A békésen hullámzó virágosnád-tenger közepén tengődő, igencsak beteges viszonyban élő anya és lánya életét először a katonaszökevény Hachi hazatérése forgatja fel, a később felbukkanó, démonmaszkot viselő szamuráj pedig már az elkerülhetetlen isteni igazságszolgáltatás metaforája. A horror-elemekkel átszőtt film vizuális kivitelezésében valóságos vászonköltemény: természetfilmeket megszégyenítő tájképek sorakoznak, a fények és az árnyékok rafinált játékot űznek egymással, de a csodálatos éjszakai felvételek (valójában ezeket is nappal rögzítették) mellett olyan avantgárd megoldások is felbukkannak, mint a tradicionális Taiko-dobok és a kortárs amerikai jazz vegyítése. A szofisztikált képi világ és a finom erotika hatásosan ellenpontozza a nihilista lélektani portrékat, a kárhozat felé menetelő szereplők őrületét, amelyből csak a fiatal lány számára kínál kiutat a rendező – a háború által megfertőzött, elállatiasodott nemzedék tagjai nem menekülhetnek bűneik elől, de a következő generáció talán reménykedhet a megváltásban.

Kaneto Shindo ezen műve is remekül példázza, hogy a rendkívül produktív 1960-as években Japán kritikán felüli produkciókkal járult hozzá az egyetemes filmművészet fejlődéséhez, így az Onibaba megtekintése a mozgókép története iránt komolyan érdeklődők számára erősen javallott.

Extrák: negyven perces werkfilm.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11666