KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/október
• Csantavéri Júlia: „Álom valamiről” Pasolini filmköltészete
• Kovács András Bálint: Vonyakszanak Beszélgetés Jeles Andrással
• Lengyel László: Ország-világ legyen hazánk Sír az út előttem
• Bikácsy Gergely: Holott Kárhozat
• Báron György: A harmadik Hanussen
• Schubert Gusztáv: Dzsungelmozi Civilizációk között
• Ágh Attila: Jövőképek és képtelen jövők A modern világ torzképe a 80-as évek filmjeiben
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A falurosszák Karlovy Vary

• Koltai Ágnes: A szerelem mártírja A papa szolgálati útra ment
• Barna Imre: Régi Új Undokak Rocky Horror Picture Show
• Hirsch Tibor: Pasztellszínek fesztiválja A Kecskeméti Animációs Filmszemléről
• Eszéki Erzsébet: Fából vaskarika? Kovásznai György furcsa világa
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 2.
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A kis szemtanú
• Hegyi Gyula: Jó reggelt, Babilónia!
• Nagy Zsolt: Camorra
• Sajóhelyi Gábor: Sztrájktól megbénítva
• Torma Tamás: Tuti dolog
• Torma Tamás: Légy bátor és erős!
• Gelencsér Gábor: Kamaszok a háborúban
• Gáti Péter: A rekord
• Zsenits Györgyi: A buharai festő
KRÓNIKA
• N. N.: Filmévkönyv
• Ábrán : Aleksander Jackiewicz

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Fehér György (1939–2002)

Forgách András

 

Csupa paradoxon ez az ember. Egy vérbeli filmes, aki nem akar mindenáron filmet csinálni. Egy „tévés”, aki megmutatja, milyen csodákra képes a mágnesszalag és egy díszletfal a bevilágított stúdiósarokban. Akiben kellő lendület van a habozáshoz, a tökéletes változat megérleléséhez. Amikor filmezik, nem fesztiválokra gondol, nem díjakra gondol, hanem a feladványra gondol, amit saját magának adott fel. Ő a szfinx és ő a válaszadó is: mit tud egy emberi arc? – így szól az egyik kérdés, mit tud egy arc elmondani a filmvásznon (vagy a képernyőn) egy olyan korban, amikor az arcról sokat beszélnek, de a premier plán többnyire a totálok közé ékelt állapotjelzővé alacsonyodott, és mit tud egy táj elmondani, így szól a másik kérdés, vagy egy hihetetlen gonddal berendezett műteremsarok: mit mond a tér, a maga tárgyias változhatatlanságában, létezik-e a kozmosz (a filmszalagon kívül)? Erre válaszolni csak mérhetetlen türelemmel és hibátlan időzítéssel lehet. A lassúsággal, amelynek egyik nagy mestere ő, Tarkovszkij és Bresson mellett. Csupa paradoxon ez az ember: közvetlen, mint egy kocsmai haver, pofátlan kávéházi bohém, és közben mérhetetlenül arisztokratikus, megfellebbezhetetlen és távoli: egyetlen, gyilkosan ironikus mondatával le tud döfni, beletalál a szíved legközepébe, és ugyanakkor rettentő zavarba jön, ha megdicséred, vagy egyáltalán mondasz róla valamit, mert egyetlen pillanatra sem gondolkozik el a saját „jelentőségéről”. Ő csak filmet akar csinálni, de nem mindenáron. Neki az is jó, ha mások csinálnak filmet. Csupa paradoxon ez az ember. Első perctől fogva anyanyelveként használja a filmet, bár kezdetben ezt az anyanyelvet még nagy klasszikus művek újragondolására használja csupán, mintha nem lennének saját történetei. És aztán kiderül, hogy mindez egyetlen nagy történetbe épül bele, amelynek összefüggései lassan derengenek fel. Robbanásig feszíti a szenvedély, de a színeit hatalmas fegyelmezettséggel szűkíti le a szürkére és fehérre, és elképesztő iparos alázattal vacakol minden apró mozzanattal: a filmek pedig nem esnek szét, hanem egyetlen nagy suhintásnak, lángcsóvának tetszenek. Csupa paradoxon ez az ember. Különc csodabogár, magánzó és egyúttal mesteri pedagógus: azzal tanít, ahogyan él, hogy mindig meglepő és kiszámíthatatlan, és mégis maga a megbízhatóság, lehet rá számítani, ott van, és leginkább azzal tanít, hogy „nincs tekintettel” se rád, se senkire. Csupa paradoxon ez az ember. Akkor bocsátják el egyetlen munkahelyéről, az állami televízióból, ahol évtizedeket tölt el, amikor éppen retrospektív életművét vetítik ugyanott. Bocsánatkérés azóta sem érkezett. Kitől is jöhetne? Most pedig ő bocsátott el bennünket: ahogyan szokott, szelíden-könyörtelenül, szertelenül-lényeglátón, elegánsan és végérvényesen. Mondom: csupa paradoxon ez az ember: akkor ment el, amikor istenigazából nekikezdett: magával vitt egy csomó mindent, és amit itt hagyott, az végleges és nagyszabású a maga ideiglenességében: az időben egyre tökéletesülő gyönyörű töredék.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/09 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2664